3. Shame on me

3 nappal később

Allyson

Én esküszöm, hogy el akartam mondani neki. Nekik, mindegyiküknek. Csak sosem jött el a megfelelő pillanat. Úgy értem… nem jelenthettem be csak úgy, bármikor, hogy „bocsika srácok, igazából Allysonnal hívnak, de eddig állandóan csak halasztgattam a  felvilágosításotokat”. Ráadásul most már kifejezetten kínos lenne bármit is benyögni, tekintve, hogy eddig nem cáfoltam meg őket, mikor különböző kis becenevekkel illettek. Mármint ami a Madisont illeti. Egy csődtömeg vagyok. Nincs ezen semmi vitatni való. Már akkor fel kellett volna háborodnom a tévesztésen, amikor a kórház parkolójában Harry tanúbizonyságot tett a nem túl fényes rövid távú memóriájáról. Ha kiderül, hogy egész végig hazudtam nekik – ami nem igaz, mert egy: nem én találtam ki, kettő: ez nem hazugság, csupán hagytam, hogy a dolgok maguktól történjenek körülöttem – akkor nekem végem. Van egy olyan érzésem, hogy még Louis sem veregetne hátba, hiába fognám arra, hogy milyen jó poén volt más néven bemutatkozni, ami ugyancsak nem igaz, tekintve, hogy Harry cseszte el az egészet. Ezaz, minden az Ő hibája! Talán megúszom pár ronda tekintettel, ha mindent rá fogok. Vagy mégsem. Simán kijavíthattam volna. Reménytelen a helyzetem.

Megigazítottam a hatalmas méretű headset-emet és még inkább feltekertem a hangerőt hagyva, hogy a Hot Chelle Rae énekesének szexi hangja szinte átszakítsa a dobhártyámat. Hiába másztam már meg közel tizennyolc éve azt a száznegyvenkét lépcsőfokot, ami a kedvenc felüljárómhoz vezetett, még mindig szaporább levegővételre ösztönzött. Szerettem ide feljönni, amikor gondolkodni akartam. Azt hiszen valamikor a hetvenes években még vonatok jártak a mára már használhatatlanná rozsdásodott síneken. Már jó pár részeg tivornyát is megélt e hely tekintve a graffiti halmokat az törött üvegdarabokat és gazdátlan ékszereket. Őszintén szólva semmi bizalomgerjesztő nem volt e helyben, lehet hogy épp ezért kedveltem annyira. Mert senkinek nem volt túl nagy kedve erre tévedni. Most valószínűleg elborultnak és antiszociálisnak tűnhetek. Pedig esküszöm nem vagyok! Egyszerűen csak szükségem van néha az egyedüllétre. Ami rendszerint megadatik a legtöbb magányos esti DVD nézés közben, de mostanában – pontosabban úgy egy hete – egyetlen egy szabad estém sincs. „Madie” menjünk ide, „Madie” menjünk oda, együnk ezt, együnk azt, nézzük meg ezt, nézzük meg azt. Nem mintha nem élvezném. Mégis sokkal egyszerűbb lenne ha Madie helyett Ally lennék. De én másztam bele, nekem is kell megoldanom. Vagy csak egyszerűen kivárom, amíg véget ér a szabadságuk, elköszönnek aztán soha az életben nem látom őket újra. Így van, ez valahogy egyszerűbbnek tűnik. Én meg gyáva vagyok, méghozzá hihetetlenül.

Felhúztam magam a felüljáró hideg kőkorlátjára, amiről ugyan szédítő magasságban zuhanhattam volna le egyetlen rossz mozdulattól, mégis elég széles volt hozzá, hogy kényelmesen elférjek rajta.

Ha jobban belegondolunk annyira nem is gáz a helyzetem. Végülis, mindenkivel előfordulhat, hogy félreértésbe keveredik. Nem is csináltam semmit. Csak hagytam, hogy egy olyan néven hívjon öt olyan pasi, akik elé a nőállomány nyolcvanöt százaléka gondolkodás nélkül letérdelne, ami nem az enyém. De akkor sem az én hibám. Nem, tényleg nem az enyém, hanem a gyenge és erőtlen jellememé, ami képtelen kiállni magáért. Tudod Allyson, akár le is ugorhatnál innen, megszabadítanád magad egy életnyi kínos pillanattól. És megint ott tartunk, hogy elborult vagyok.

Ingerülten túrtam bele mindkét kezemmel a hajamba és toltam le a headsetet a nyakamra, majd ráhajoltam mélybe lógó lábaimra. Valaki mentsen meg. Most!

-Ne segítsek? – apró sikkantás hagyta el ajkaimat, ahogy ijedten megmarkoltam a padka szélét. Nem törődve vele, hogy majdnem kitört a nyakam, hátrarántottam a fejem és szemrehányóan meredtem a mögöttem állóra.

-Ha azt akartad, hogy leessek, majdnem sikerült. – feltett szándékomban állt, hogy rohadtul leordibálom a merénylőm fejét, de felismerve azt már koránt sem voltam biztos benne, hogy képes lennék rá. És nem csak azért, mert a kapcsolatunkat még ismerősi viszonynak sem mondhatnám. Őszintén szólva ez volt az első egész mondat amit egymáshoz szóltunk, amióta ismerem őket. Csak mert a köszönés nem számít és azon túl egyetlen egyszer sem jutottunk. Sőt még az sem gátolt volna meg a dühöngésben, hogy már a látványától is szaporábban vettem a levegőt – ha hazudni akarnék akkor most arra fognám, hogy megijesztett. Az egyetlen amiért nem estem neki azonnal, ahogy azt bárki mással tettem volna, az a végtelen reménytelenség volt, ami a szeméből tükröződött. Nem akarok nyálas lenni, költői vagy akármi, de most tényleg. Van az emberek szemében az az általános csillogás, a boldog emberekében még egy plusz, de az övé… mintha valami koszos ablaküvegen keresztül nézne vissza rám. Rendben, ez nem költői volt, hanem egy olyan szörnyű hasonlat, aminek soha nem kéne napvilágot látnia. Koszos ablaküveg? Komolyan?

Zayn nekitámaszkodott a korlátnak, amit annak a jelének vettem, hogy maradni tervez és netalántán beszélgetést kezdeményezni velem. Átlendítettem a lábaimat a másik oldalra, így most háttal ültem az alattunk keringő forgalomnak. Kíváncsian pillantottam a zsebében kotorászó Zayn-re, aki még úgyis majdnem magasabb volt nálam, hogy én egy másfél méter magas padkán ültem, ő meg csak állt. A szájába biggyesztett egy szál cigit, meggyújtotta, majd nagyot slukkolt belőle, aztán kérdőn felém nyújtotta a dobozt. A mozdulat felében azonban megállt és bizonytalanul félig lehajtotta a tetejét.

-Hány éves is vagy?

-Elég idős ahhoz, hogy ne kerülj bajba miatta. – forgattam meg hitetlenül szemeimet, majd újra felpöcköltem a doboz fedelét és kivettem belőle egy szálat, aztán elfogadtam a felém nyújtott öngyújtót is. Csakhogy tisztázzuk: nem dohányzom. Csak ha nagyon ramaty állapotban vagyok vagy a társaság úgy kívánja. Most pedig úgy kívánta, így szó nélkül szívtam magamba a nikotint, hogy aztán gomolygó füst ként fújjam magam elé és csendben figyeljem, ahogy a mellettem álló ugyanezt teszi. Általában a mellett vagyok, hogy a cigi senkinek sem áll jól. És hiába akartam elhitetni magammal, hogy még mindig így gondolom, most kénytelen voltam teljes mértékben megcáfolni magam, azzal, ahogy vágyakozó tekintettel bámultam Zayn elnyíló ajkaiból áradó fehér füstöt. Úgy nézett ki, mint valami angyal. Egy nagyon, nagyon romlott és szexi bukott angyal.

- Mit csinálsz itt… öhm…? – nem tudja a nevemet. És most nem tudom, hogy nevessek e vagy sírjak. Mert ez egyrészt azt jelenti, hogy nem kell hazudnom neki és akár az igazi nevemet is megmondhatom, másrészt viszont azt is, hogy még annyira sem keltettem fel az érdeklődését, hogy egyetlen olyan aprócska információt megjegyezzen mint a nevem. Azt hiszem most már komoly sértés ként kéne ezt felfognom. Harry elfelejtette, és adott helyette valami hangzásban hasonlót. Zayn még csak arra sem vette a fáradságot, hogy találgasson.

- Allyson.

- Ne haragudj. Mit keresel itt Allyson? – tette fel újra a kérdést, mire csak megvontam a vállam.

- Hét éves korom óta ide járok, ha gondolkodni akarok. Na és te?

- Egy hete ide járok, ha gondolkodni akarok. – húzta halvány mosolyra ajkait.

- Ó, talán a szobád nem elég elszigetelt hozzá? – horkantottam fel cseppet sem nőiesen, mire kiszélesedett a mosolya és felém fordította a fejét.

- Sajnos oda is behallatszik a kellemetlen bájcsevejetek, kedves „Madison”.

Nem tudom, hogy attól nyílt e el a szám, amiért pofátlanul az arcomba fújta a füstöt vagy csupán a felismeréstől, hogy nagyon is tisztában volt vele, hogy átverem a legjobb barátait. Ráadásul még hülyét is csinált belőlem. Akkor most nézzük csak: Zayn Malik idejött, megkínált cigivel, átvitt értelemben megérdeklődte a nevemet illetve, hogy mit csinálok egy használaton kívüli felüljárón, aztán pedig egy pimasz – és elképesztően ellenállhatatlan – mosoly kíséretében ismét átvitt értelemben közölte, hogy nagyon is tud róla, hogy a többiek Madison ként ismernek. Mit is mondhatnék? Kezdjek el mentegetőzni és mondjam el neki, az egész történetet Harry-ről meg a Starbucks-sól? Vagy egyszerűn találjam ki, hogy a Madison a második nevem és Harry ezt ragadta ki a bemutatkozásomból? Esetleg sóhajtsak egy nagyot, vessem be a kiskutya tekintetet és mondjam, hogy sajnálom?

-Ne strapáld magad, engem nem izgat. Azt mondasz nekik, amit akarsz. – Hát jó. De mivan akkor, ha csak ki akar cseszni velem és el fogja mondani a többieknek, akik majd…

- Nem mondok nekik semmit, ne stresszelj már. – oké. Kezd ijesztő lenni a srác. Mint valami gondolatolvasó, aki csak az ember legzavarbaejtőbb eszmefuttatásait veszi észre.

- És mielőtt nevetséges elméleteket állítanál össze a fejedben a természetfeletti képességeimről, közölném, hogy minden az arcodra van írva. – és én azt mertem állítani, hogy Harrynek nyers a modora. Hát ő a legudvariasabb és tapintatosabb ember, akivel valaha találkoztam Zayn-hez képest. Mert nem, nem volt bunkó, nem sértegetett vagy akármi. Egyszerűen csak burkoltan közölte velem, hogy képtelen vagyok kordában tartani az arcizmaimat és olyan vagyok, mint valami retardált. Jó, lehet, hogy az utolsó tőmondatot csak a rendkívüli fantáziám szerkesztette oda, de akkor is.

Egyáltalán nem túlzom el a dolgokat, amikor azt állítom, hogy körülbelül olyan két és fél percig néztünk farkasszemet, mire felszisszentem és elkaptam a tekintetemet róla.

-Van egy ötletem. – igen, már szörnyen rosszul kezdődött. – Ez a hely tetű unalmas, nincs mit szépíteni rajta. Unatkozom. Mégpedig nem vagyok hozzászokva az unalomhoz. A következőt ajánlom: megtartom a kis titkodat, sőt segítek is, ha cserébe szórakoztatsz, amíg itt vagyunk.

Lehet, hogy csak az én agyammal van baj, de egyáltalán semmi olyasmi nem jutott eszembe a „szórakoztatsz” kifejezés hallatán, mint hogy esténként leülök vele Scrable-t játszani vagy délután paintball-ozni megyünk.

-Muszáj ezt? Tényleg? Nem lehetne, hogy egyszerűen úgy teszel, mintha semmit nem tudnál?

- És az nekem mégis hol éri meg?
- És az mi a fennért éri meg neked, hogy engem gyötörsz?

- Annyira azért nem vagyok kibírhatatlan, ezt szeretném megjegyezni. Egyébként meg nincs jobb dolgom. – hanyagul rántotta meg a vállát, miközben egy újabb szál cigit biggyesztett a szájába.

- Én meg szeretném megjegyezni, hogy nem vagyok egy izgalmas társaság.

-Ha Harry-nek megfelelsz, akkor nekem is. Igaz, hogy az ő ízlése néha megkérdőjelezhető.

- Parancsolsz?! – ez most sértés akart lenni?! Mert nekem kifejezetten úgy hangzott. És most nem arra célzok, hogy Harryre tett nem túl kedves megjegyzést, hanem, hogy volt képe átvitt értelemben engem is mércén alulinak titulálni. Seggfej.

- Nem sértés volt, csak megjegyeztem, hogy néha szinten alul válogat.

-Ha engem kérdezel, ez nem is épp dicséret, sőt.

-Még jó, hogy nem kérdeztelek. – hózta csúfondáros mosolyra ajkait, aztán ellökte magát a korláttól és láthatólag csodásan szórakozott az arckifejezésemen. Eww. Seggfej. Elnyomta a cigijét a kőfalon, aztán elindult a lépcső felé, ahol visszafordult és várakozóan pillantott rám. Akármennyire nem akartam menni, akármennyire szerettem volna tovább játszani, hogy mennyire beletiport a rózsaszínű, vattacukros lelki világomba, nem tudtam elfojtani egy apró mosolyt, ahogy lecsusszantam a párkányról és utána indultam. Mennyivel megkönnyítettem volna a saját életemet, ha egyszerűen nemet intek neki és hagyom egyedül elmenni…

Harry

Halkan felnevetve húztam még közelebb magamhoz a szorosan mellettem helyet foglaló lányt, ahogy feljebb csúsztattam a kezem fedetlen combján. Ő felkuncogott és a nyakamba temette az arcát, hogy némi tétovázás után apró csókokkal lepje be azt. Hátradőlve hagytam, hogy tegye a dolgát, miközben tekintetemet a táncolókon pihentettem. Hiába próbáltam meggyőzni magam már harmadik napja sikertelenül, hogy nem fogom jobban érezni magam tőle, hogy felszedek valami ostoba libát, lefekszem vele és másnap reggel miközben kiosonok a lakásából még a nevét felidézni is kemény fejfájást okoz, megint itt vagyok. Mielőtt bárki azt hinné, a bűntudat nem hagy békén vagy esetleg szerelmi bánat kínoz, közlöm, hogy egyikről sincs szó. Egyszerűen már annyira lefárasztott az utóbbi két hétben a semmittevés, hogy már az olyan természetes szórakozásokban sem lelek örömöt, mint  a szex. Talán mert nincs semmi kihívás, semmi küzdelem, semmi szenvedély. Névtelen szex, névtelen helyeken.

Lehunyt pilláim azonnal felpattantak, ahogy éreztem Kate vagy Karen vagy tudom is én, ajkai közé veszi a finom bőrt a nyakamon és szívni kezdi azt. Hátrakaptam a fejem és a vállainál fogva toltam el magamtól. Pár másodpercig villámló tekintettel bámultam rá, aztán kínosan felröhögve hajtottam fel a poharam alján maradt alkoholt, álltam fel és hagytam ott. Nem véletlenül nincsenek sosem sebek egyikünk nyakán sem. Nincs olyan jó sminkes, aki el tudja tüntetni azokat a nyomokat. Mégpedig nekünk vigyáznunk kell a jó hírünkre, hiszen mégis mit szólnának, ha valaki meglátná Niallt egyértelműen kiszívott nyakkal? Íratlan szabály, hogy ne hagyjunk nyomokat magunk után és általában nem is kell figyelmeztetni rá senkit, maguktól megértik. Természetesen akad néhány, akinek csak rásegítéssel jut el a tudatáig, hogy mit lehet és mit nem. Az én hibám, nem figyeltem eléggé és mire észbe kaptam már túl késő volt. Az egyetlen reményem az maradt, hogy nem tart sokáig mire elmúlik, illetve, hogy egyetlen fotós sem szúr ki, amíg nem találok valamit amivel eltakarhatom.

Allyson

-Nyisd ki az ajtót.

- Ha nem vetted volna észre, épp arra tartok. – fordultam hátra türelmetlenül, csakhogy szemrehányó pillantást vessek a kanapén kényelmesen elterülő Zayn-re. Megőrjít. Egész nap semmi mást nem csinált csak parancsolgatott és nem sajnált megdobni a gúnyos kis megjegyzéseivel. Már elnézést, de én erre nem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy majd az élet nagy dolgait fogjuk megvitatni egy csésze Earl Grey társaságában, csak úgy, angolosan. Na jó, nem. De akkor is, egyáltalán nem tetszik amit csinál. A legrosszabb az, hogy csak úgy vagyok képes a szemére vetni, hogy cseppet sem tetszik a hangnem, amivel hozzám szól, ha nem nézek közvetlenül a szemébe. Ami azt jelenti, hogy kevésbé hatásos a fellépésem, de sokkal jobb mintha annyival próbálnék visszavágni, hogy „Tudod mit? Bahh!”. Mert ezen megnyilvánulás nem bizonyította, hogy igenis átlagon felül intelligenciával vagyok megáldva, ráadásul Ő kifejezetten örömét lelte az összezavarásomban. És ugyebár még az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy miután végig jártam vele a parkot, az totál üres apartmanba érkeztünk. Minden reményem szertefoszlott az iránt, hogy valaki majd megment ettől az istencsapásától.

Tehát épp a bejárati ajtó felé tartottam, ami felől már vagy két perce ütemtelen dörömbölés hallatszott. Az ajtó másik oldalán állónak valószínűleg nem tűnt fel a csengő jelenléte, illetve feltételezhette, hogy süketek vagyunk ezért, majd be kell törnie, hogy észrevegyük. Valószínűleg az egyik szomszéd az, akinek elfogyott a jóindulata irántunk, miután hajnali háromkor ugyanolyan hangerővel szótl az R’n’B, mint fél kilenckor. Hát legalább a zenei ízlésünk egyezik valamelyest. A dörömbölés már egész halk és lusta volt, mire odaértem az ajtóhoz. Lukasztottam a kulcscsomót a fogasról, megkerestem a megfelelő darabot és a zárba illesztve kitártam az ajtót, hogy a mögötte álló az eddig ajtónak támaszkodó Harry, teljes súlyával rám zuhanjon. Még szerencse, hogy annyira azért stabilan álltam a lábamon, hogy eltántorognom a szemközti falig és a hátamat neki vetve, keserves kínok között próbáltam álló helyzetben tartani Harry-t. Egészen addig fogalmam sem volt, hogy mi baja, sőt igencsak izgalmasnak tartottam a helyzetet ahogy megtámaszkodik a fejem mellett, amíg fel nem emelte a fejét, és mámorosan el nem mosolyodott. Ami ugyan rettentő édes lett volna, ha közben nem bűzlik az alkoholtól. Bahh.

-Madie. Szia. – motyogta bele a hajamba még mindig kábultan mosolyogva. Egyik kezét a derekam köré fonta a másikkal még mindig tartotta magát mégha bizonytalanul is. Arcát az enyémhez nyomta és alig kivehető szavakat kezdett suttogni, miközben én olyan mereven álltam ott, mint egy kőszikla. Óvatosan csúsztattam egyik kezem a hátára, vigyázva nehogy kibillentsem az egyensúlyából és mindketten a földre zuhanjunk. Harry még szorosabban ölelt át, így szinte az egész testünk össze ért, forró lehelete csiklandozta a nyakamat, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak ne lenne most ennyire elázva és Zayn sem alkalmatlankodna a nappaliban. Harry felemelte a fejét és fürkészve bámult rám.

- Szép vagy. – jelentette ki végül olyan egyszerűen, mintha csak azt mondta volna, hogy kint sötét van. Ujjait végigfutatta az arcomon, a fülem mögött, a nyakamon, aztán beharapta alsó ajkát és felém hajolt.

- ZAYN! – sikoltottam fel kétségbeesetten. Én hülye. Harry értetlenül, hunyorogva bámult rám, amíg meg nem hallotta a nappali felől közeledő lépteket. Akkor aztán oldalra fordította a fejét, hogy boldogan elvigyorodjon és a szemét forgató Zayn nyakába vesse magát. Egy másodpercre összeakadt a tekintetünk Harry válla felett, mire én kínosan megvontam a vállam és félre fordítottam a fejem, ő meg jól kiröhögve támogatta a szobájába a tántorgó Harry-t.

A szám szélét rágva mentem el a konyháig, töltsek magamnak egy pohár hideg vizet, felhajtsam, aztán még kétszer megismételjem a műveletet. Csak részeg volt, holnapra el is felejti, én meg úgy fogok tenni, mintha meg sem történt volna. Zayn meg… hát Ő látta a kivörösödött arcomat és valószínűleg a rémületet is felfedezte a hangomban. A kérdés már csak az, hogy miként értelmezi. Ha szerencsém van, egyszerűen beteszi majd annak, hogy egy ijedős kislány vagyok, akinek csak a szája nagy és azonnal fékeveszett menekülésbe kezd, amint valaki meg akarja csókolni. Ha viszont tényleg annyira okos, mint amennyire az elmúlt délután alatt tűnt, akkor arra is rá fog jönni, hogy engem a Harry-féle csók ijesztett meg. Mert persze, egyértelmű, hogy tetszett nekem. Kinek nem? De még csak egy tizedmásodpercre sem engedtem a kísértésnek, hogy belegondoljak, mi lenne ha. Őszintén, mit érnék el vele? Lenne egy nyári kalandom. Ami nem rossz, igaz. A baj csak ott kezdődik, hogy képtelen vagyok leragadni a egyszerű testiségeknél. És mivel ezen nem tudok változtatni, és még kevésbé akarok hónapokig picsogni valami popsztárocska után, kapásból kizárom a lehetőséget, hogy a dolgok ilyen út felé vegyék az irányt. Szóval tapsot kérek a józan eszemnek és hangszálaimnak, amiért lehetővé tették, hogy megelőzzek egy nevetséges önpusztítási folyamatot.