4. Turn it up right now

-… és érted, akkor képes volt a pofámba vigyorogni! Komolyan mondom nem is értem, hogy nem sül le a bőr a képéről! De most tényleg, sms-ben szakít aztán meg úgy köszönget, mintha mi sem történt volna és még az új ribancát és bemutatja, sőt azt is elvárja, hogy játsszam az édes ex-barátnőt. Hát nem! Oké? Nem! Az a legszebb benne, hogy most úgy áll a dolog, hogy én vagyok a rossz az egész történetben, amiért nem voltam hajlandó egész végig tenni a szépet annak a festett vörös kis pincsinek. De most nekem van igazam, nem? Ugye? Ugye, hogy nekem van igazam? Ugye? – Gaby ugy hadart, hogy hiába hallottam mindegy egyes szót amit mondott, eltartott pár másodpercig, mire felfogtam mit is jelent. Ennek ellenére szorgalmasan bólogattam, helyeseltem és felháborodottan húztam össze a szemöldökömet, miközben a poharakat törölgettem a pult mögött. Gaby és Jason mindig is se veled, se nélküled kapcsolatban voltak. Általában azért szakítottak mert Jason összeszedett valami másik csajt, aztán ha megunta visszakönyörögte magát Gaby-hoz, aki amilyen hülye volt mindig visszavette. Nem számít hányszor mondtam neki, hogy jobbat érdemel és, hogy ideje lenne már túllépnie rajta, nem hallgatott rám. Ráadásul még találkozni is alig találkoztak, miután Jason kosárlabda ösztöndíjjal bekerült az egyik észak-karolinai egyetemre. Rendben, megértem, hogy jól hangzik azt mondani, hogy egyetemista pasid van, de nem vagyok benne biztos, hogy megéri havonta kisírni a szemed miatta, mikor sokkal többet is kaphatnál. Gaby egy évvel volt idősebb nálam, akkor ismertem meg, amikor mindkettőnket egyszerre vettek fel pincérnőnek az étterembe. Étterem? Inkább egyszerű amerikai bisztró, ami csak annyit engedhet magának, hogy diáklányokat alkalmazzon, mert nekik kevesebbet kell fizetni. Gaby-nak vállig érő, búza szőke haját általában laza kontyban hordta a feje tetején, karamellbarna szemeit eltakarva a hatalmas lila keretes hipszter szemüvegével, amire ugyan semmi szüksége nem lett volna, mégis szívesebben hordta az orrára biggyesztve, minthogy a kontaklencséjével szenvedjen. Állandóan rágózott és az Ő jóvoltából szólt szinte megállás nélkül One Direction a rádióból. Igazi megszállott volt, ha egyszer elkezdett róluk beszélni, képtelenség volt leállítani. Miatta tudtam meg jóval többet, mint azt szerettem volna eredetileg. A csak annyi, hogy egy hónappal ezelőttig mindent elhittem neki kétségek nélkül, most azonban, hogy személyes tapasztalattal is rendelkezem, kénytelen vagyok magamban kijavítani néhány helyen.

- …szóval nem is értem miért idegesítem magam miatta. Kezdem úgy érezni, hogy igazad van és ideje hagyni az egészet a francba és keresni valaki mást. Csak azt sajnálom, hogy nem sétálnak az utcán olyan tökéletes egyedek, mint ezek itt. – indulatosan bökött a kezében tartott magazin címlapjára, ahonnan ismerős arcok bámultak vissza rám.

- Nagy kár. – bólintottam apró mosollyal a szám szélén, miközben a helyére pakoltam a tiszta poharakat.

- De most nem? Mindegyikkel tudnék mit kezdeni, ha érted mire gondolok. Vegyük példának Harry-t. Úgy néz ki mint valami édes kisfiú, de fogadni mernék, ha arra kerül a sor, akkor nagyon is tudja, hogy mit kell tennie. Vagy Liam. Hiába állítják be ártatlannak, nem véletlenül járt egy öt évvel idősebb csajjal, kinek valószínűleg sokkal több tapasztalata volt, mint neki. Aztán, had ne kezdjen neki Zayn-nek, mert te jó isten… TE JÓ ISTEN! – fintorogva fordítottam hátra a fejem a sikkantásra és a papírszakadásra, arra számítva, hogy csupán túlzottan beleélte magát a képzelgéseibe. Ennek ellenére meredten bámult az ajtó irányába, miközben ujjai görcsösen gyűrték a papírt. Az első tippem az volt, hogy Jason idepofátlankodott, de aztán követve a pillantását, az én arcomból is kifutott a vér.

Zayn unottan dobta le a kabátját az egyik üres székre, hogy aztán egy másikon helyet is foglaljon, majd maga elé húzza az étlapot. Eközben Gaby elkapta a karomat, belém eresztette a karmait és felismerhetetlen nyöszörgés hagyta el a száját ahogy eszeveszett gyorsasággal kapkodta a tekintetét az újság és a sarokasztal között. Attól rettegve, hogy a levegőhiánytól mindjárt elájul nekem, betoltam alá egy széket és lenyomtam rá, mire elkezdett toporogni a lábával és biztos voltam benne, hogy másodperceken belül minimum olyan sikításban fog kitörni, mint amikor karácsonyra megvettem neki az egyik lemezüket. Ezért más megoldást nem látva a szájába tömtem a kezemben tartott koszos törlőruhát, mire kissé alább hagyott a vigyora és levegőért kapkodott.

-Ez. Nem. Lehet. Igaz. – hápogta, miután kirángatta a szájából a félig vizes ruhadarabot és vágott pár fintort.

- De, sajnos az. – pillantottam ki még egyszer a pult mögül hátha azóta megunta a várakozást, vagy nem talált semmit ami elég jó lett volna neki és elhúzott e. Ugyan dehogy. Várakozóan dobolt ujjaival az asztallapon, miközben felmérte a helyet. Visszahúztam a fejem és alsóajkamat rágcsálva néztem körbe segítség után kutatva. Ha kiküldöm Gaby-t, hogy vegye fel a rendelését egészen biztos, hogy félúton elájul az izgalomtól, ha pedig mégsem, akkor ráveti magát szerencsétlen srácra és feszítővassal kell majd eltávolítanom róla. Ha viszont én megyek ki… Már látom is, ahogy felpillant rám a hosszú szempillái alól, ahogy az asztalhoz lépek, először a meglepetéstől ajkai egy egész kicsit elválnak egymástól, aztán elterül az arcán az a gunyoros vigyor, amivel az őrületbe tud kergetni. Francba. Bizonytalanul pillantottam újra Gaby-ra, de ő még mindig csak remegő kézzel gyűrögette a magazint és esélytelennek tűnt, hogy elkövetkező tíz másodpercben összeszedje magát.

Idegesen megdörzsöltem az arcomat, majd mielőtt felkaptam volna a jegyzettömbömet a pult széléről – szégyen vagy sem – leellenőriztem a hajam a sörcsapban. Nem akartam még több lehetőséget adni, hogy szórakozzon rajtam.

Az asztala felé indulva, nevetséges módon ólomsúlyúnak éreztem a  lábaimat és képtelen voltam magam rávenni, hogy gyorsabbra vegyem a tempót, hiába várt már vagy öt perce, hogy valaki felvegye a rendelését. Megállva mellette, kiszemeltem magamnak a sótartót és az arcomra varázsoltam a munka-mosolyomat, nagy levegőt vettem és elkezdem ledarálni a betanult szöveget.

-Üdv a Johnny Rocket’s-ben, mit hozhatok? A szakács mai ajánlata a…

- Kíváncsi voltam mennyi ideig tart összeszedni a bátorságod, hogy kimássz a pult mögül. Tizenkét perc. Le vagyok nyűgözve. – Ó. Szóval így állunk. Nincs bevezető meglepett arckifejezés, mosoly, vigyor vagy bármi, azonnal a közepébe vág azzal, hogy nem csak lealáz de még ki is röhög.

- Nem volt annyi. – szűrtem ki összeszorított fogaim között még mindig kerülve a szemkontaktust. Annyira utáltam, hogy szórakoztatták a helyzetek, amikben kiderült, hogy zavarban vagyok a közelében. Nem tehettem róla, oké? Egyszerűen csak nem tudom elhinni, hogy a jóisten képes volt megáldani egy ilyen kibírhatatlan természetű valaki, ennyire hibátlan megjelenéssel. Mert már elnézést, de nem hiszem, hogy ez így fair.

- Ahogy akarod, angyalom. – döntötte oldalra egy kicsit a fejét. Kioldottam az eddig zsebemben tartott tollat és a jegyzettömb fölé emeltem. Aztán felpillantottam.

- Angyalomnak neveztél?

- És ha igen?

- Nem akarom, hogy így hívj.

- Marad, angyalom. – ó, csak lehetne gyilkolni a tekintettel, már rég holtan csúszott volna be a teste az asztal alá. Mielőtt bármi egyéb megjegyzést tehettem volna, belülről ráharaptam a számra – bevallom, az is szerepelt ezen döntésem hozatalakor, hogy nem akartam megint beégni, amikor kapásból visszaszól az enyémnél valami tízszer erősebbet – és a tollam hegyével megkocogtattam a jegyzettömbömet. Pár másodpercig még az étlapot vizslatta aztán ismét felém fordult.

- Lepj meg. – vont vállat. Türelmetlenül fújtam ki a levegőt és fordítottam hátat neki, de amikor elindultam, éreztem, hogy beakasztja az ujját a pólóm szegélyébe és megállít. Nem fordultam hátra teljesen, csak a vállam felett néztem vissza rá.

- De tetsszen, különben valami mást kell adnod, hogy örömet okozz. – volt valami a mosolyában, amitől a szívem két ütemet kihagyott, aztán háromszor olyan gyorsan kezdett el verni, mint előtte. Gondosan ügyelve rá, hogy még véletlenül se érjen a kezem az övéhez, kiakasztottam az ujjait és futólépésben indultam a konyha felé, hogy elhadarjam csináljon egy adagot mindenből, ami a legdrágább, aztán visszamentem a pult mögé, hogy Gaby-t ott találjam a földön térdelve, a mobilját épp csak annyira kitolva a felsorakoztatott poharak mögül, hogy a fényképező része kilátsszon és vadul kattogtatott. Nem volt merszem megkérdőjelezni az épelméjűségét, egyszerűen csak örültem neki, hogy valószínűleg akkor még tartott a sokkos állapot, amíg én Zayn-nel társalogtam.

-Ülj le.

- Dolgozom.

- Ülj le.

Leültem.

Tudom, nem kellet volna. Tudom, hogy ott kellett volna hagynom, amint leraktam elé azt a tömérdeknyi tányért, amit magammal cipeltem. Biztos voltam benne, hogy képtelen lesz mindent megenni. Nem létezik, hogy bevágná a tripla adag hamburgert, az extra sajtos-sültkriplit, a baconos palacsintát, az almás pitét és még az erdei gyümölcsös joghurtot is. Esélytelen. Vagy mégsem. Csak ültem vele szemben a sarki boxban és figyeltem, ahogy egymás után, szép sorjában tünteti el azt a tömérdeknyi kaját, amit az imént elé pakoltam. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a gyomrának képes kéne lennie befogadnia ilyen mennyiségeket. Ha rosszul lesz tőle, én nem vállalom a felelősséget. Amikor már a vége felé közeledett felálltam és újra töltöttem a poharát. Aztán visszaültem és tovább figyeltem, ahogy eszik, egyetlen szó nélkül, ignorálva Gaby-t aki az asztalok között rohangálva próbálta elkapni a tekintetemet. Tudom, hogy nem volt szép tőlem magára hagyni, amikor ekkora a forgalom, de egyszerűen nem tudtam nemet mondani. És nem csak azért mert a hangnem, amivel hozzám szólt szinte a székre taszított. Még több, mint másfél hónapom volt a nyári szünetből. Amikor megkérdeztem Liam-et, meddig maradnak, azt felelte, augusztus végéig biztos, mivel lassan három év után kaptak egy kis szabadságot és ki akarják használni. Ami azt jeleni, hogy nekem egész augusztus végéig ki kell tartanom a kis hazugságom mellett, ha nem akar egy fiúbandányi gyűlölködő tekintet fényében sütkérezni, a júliusi napsütés helyett. Pardon, háromnegyed fiúbandái. Tekintve, hogy a velem szemben ülő Zayn - aki épp akkor törölte meg a száját egy szalvétával jelezve, hogy befejezte az evés – nagyon is tudott mindenről, mi több, segíteni akart.

Zayn a tányérja mellé tette az összehajtogatott szalvétát, rákönyökölt az asztalra, aztán rám nézett.

-Szóval… - köszörültem meg a torkom, amikor már kezdtem kényelmetlenül érezni magam a bámulásától. Amióta elárulta, hogy tudja az igazi nevem, megígérte, hogy nem fog beárulni, aztán meg látott Harry-vel, állandóan úgy éreztem, átlát rajtam. Paranoiás lehetek.

- Szóval. – ismételte meg gunyoros félmosollyal a szája szegletében. – Mit csinálunk ma este?

Értetlenül bámultam rá. Mi az, hogy „mi”? Az utolsó egy hétben, ha akart valamit csak felhívott és elvárta, hogy tíz percen belül ott legyek aztán játsszam a kiskutyáját. Ha előre kell tervezni, akkor valami olyasmi vár rám, ami nekem nem fog tetszeni, neki viszont annál jobban.

-A helyzet az, hogy ma nem érek rá. Már megígértem az egyik barátnőmnek, hogy átme- áu! – valaki erőteljesen tarkón vágott egy határozottan fémtálcának tűnő tárggyal. Gaby angyali mosollyal állt az asztalunk mellett.

- Ó, a francba, sajnálom Ally, olyan ügyetlen vagyok! – kapta a szája elé a kezét miközben aggodalmasan pislogott rám. Mondtam már, hogy piszok jó színésznő lenne belőle? De engem nem téveszt meg, tudom, hogy szándékosan vágott úgy tarkón, hogy majdnem leszédültem a helyemről. Gaby ekkore Zayn felé fordította a tekintetét és én ugyan láttam, ahogy a combja mellett tartott jobb keze remeg, rámosolygott Zayn-re. – A helyzet az, hogy már megígértettem vele, hogy eljön velem egy buliba ma este. Az egyik egyetemista barátom szervezi és már nem mondhatok neki nemet… - Gaby lebiggyesztette az alsó ajkát, majd – talán csak nekem tűnt fel mennyire megtervezte, de – hirtelen felderült az arca. – De mi lenne, ha velünk jönnél? Persze csak, ha van kedved. Egyedül vagy itt? Vagy esetleg pár… ismerőssel? – hahaha, ügyes Gaby, nagyon ügyes. A tőlem telhető legellenségesebb módon bámultam legjobb barátnőmre, aki jól láthatóan ügyet sem vetett rám, inkább Zayn-re villogtatta azt a tündéri kis mosolyát.

Zayn tekintete Gaby-ról rám vándorolt, aztán nagy valószínűséggel, mert észrevette mennyire nincs ínyemre az ötlet, szintén elmosolyodott.

-Ezer örömmel, Gaby. – olyan hangsúllyal ejtette ki a leolvasott nevet barátnőm névtáblájáról, hogy még nekem is megrándult a gyomrom, el sem akartam képzelni Ő mit érezhetett. Gaby gyorsan ráfirkantott valamit a jegyzettömbjére, aztán letépte a lapát és Zayn elé csúsztatta, aki időt sem hagyva nekem, hogy elolvassam mi volt rajta, eltette. Gaby elköszönt, aztán arrébb állt, és elkezdte letörölni az egyik másik asztalt. Zayn lassan felállt én pedig követtem a példáját. Pár másodpercig csendben bámultunk egymásra és, amikor már épp meg akartam jegyezni, hogy ma feltűnően hallgatag, közelebb lépett. Levette az egyenpólómra csipesztett hajcsatot, majd egyetlen szó nélkül hátra nyúlt a hajamhoz, megcsavarta, aztán a tarkómra rögzítette a csattal.

- Akkor este, angyalom. – húzta a szokásos undok mosolyára ajkait, aztán hátat fordítva még pénzt dobott az asztalra, majd kiment az étteremből, engem ott hagyva, félig nyitott szájjal bámulva utána.

Nem volt túl sok időm játszani az agy halottat, mert pár másodpercen belül Gaby olyan erővel ragadta meg a csuklómat, hogy azt még egy bedühöd9tt grizzly-medve is megirigyelhette volna. Alig volt időn a zsebembe gyűrni az asztalra dobott pénzt, máris a raktárhelyiség felé voltam vonszolva. Gaby becsapta magunk mögött az ajtót, aztán nagy levegőt vett és meglepetésemre ahelyett, hogy elkezdett volna ordibálni velem, őrült sikoltozásba kezdve körbe sasszézta az apró szobát, aztán ugrált párat középen a tenyerét őrült módon összecsapkodva, hogy végül egész testsólyával magamra vesse magát és csontropogtató ölelésben részesítsen.

-Mondj. El. Mindent. Azonnal. – tuszkolt rá az egyik ládára. Próbáltam ellenkezni, megmondani neki, hogy vissza kéne mennünk dolgozni, hogy a vendégek elégedetlenek lesznek és minket ki fognak rúgni. De annyival elintézte a dolgot, hogy néhányan már megérkeztek az éjszakai műszakból és tartják a frontot. Így hát kénytelen voltam neki elmesélni neki, hogyan találkoztam Harry-vel, aztán forráztam le a milliárdokat érő bőrét, vágtam fejbe a konyhaszekrény ajtajával, kezdtem el beszélgetni Zayn-nel – azt persze gondosan kihagytam, hogy miért – és, hogy mostanában elég sokat lógok együtt mint az ötükkel. Mire befejeztem a mondandómat, Gaby arca vészesen olyan volt, mint aki másodperceken belül felképel, amiért elhallgattam előle számára ilyen létfontosságú információkat.

Percekig bámult rám kidülledt szemekkel, miközben előttem guggolva a nadrágomba mélyesztette a körmeit, aztán felállt, feljebb tolta lila keretes szemüvegét az orrán és kioldotta a kötényt  a derekánál.

-Megyünk. – jelentette ki, miközben kirángatta a liszteszsákok közül a táskáját és elkezdett átöltözni, a sarokba gyűrve egyenruháját.

- Mégis hova?

- El kell kezdenünk készülni.

- Nem akarlak elkeseríteni, de még csak fél négy van és tudtommal tíz előtt nem akarunk befutni. – pillantottam az ócska faliórára. Gaby vetett rám egy lesajnáló ’sokat kell még tanulnod aranyom’ pillantást, aztán kitárta a raktár ajtaját és engem maga előtt lökdösve tessékelt ki a helyiségből. Mielőtt kiléptünk volna az kasszához léptem, hogy betegem a zsebembe tűrt pénzt.

-Ha azt hiszed, hogy én ezt felveszem, akkor túl sok olajat szívott be ma az agyad. – toltam el magam elől a kezében tartott sötétkék ruhát, ami engem inkább emlékeztetett egy csőtoppra, ami alkalmas rá, hogy épp annyit takarjon, hogy még le okozzon szeméremsértést.

 - Lehetetlen vagy, ugye tudod? Mégis, hogy tervezed lenyűgözni, ha még normálisan felöltözni se vagy hajlandó. – dobta az ágya mellé felhalmozott kupacba a ruhát Gaby.

- Ki a fenéről beszélsz?

- Úú, ne játszd az értetlent, „angyalom”. Nem tudom elhinni, hogy Zayn Félisten Malik és te becécgetitek egymást.

- Mert nem is! Csak azért találta ki, hogy még inkább az agyamra menjen. – ellenségesen méregettem a szekrénye előtt tevékenykedő Gaby-t, aki olyan mindentudó pillantásokat küldött felém, hogy kedvem lett volna hozzávágni a lábam mellett heverő egyik tűsarkóját.

- Feladom. Keress magadnak te valamit. – dörzsölte meg az arcát, aztán a földön széthagyott ruhákra ügyet sem vetve becsörtetett a fürdőszobába. Nem tartott sokáig megtalálnom, hogy mit vegyek fel, sosem voltam az a fajta lány, aki reggelente órákat ücsörgött a szekrénye előtt siratva, hogy nincs mit felvennie. Ennek ellenére Gaby-nak eszméletlen jó cuccai voltak és ha véletlenül hozzáfértem a szekrényéhez, mindig kihasználtam az alkalmat, hogy benyúljak párat közülük, amit Ő pár hónap múlva szemforgatva vesz vissza, nagy valószínűséggel valahonnan az ágyam alól. Amikor Gaby kilépett a fürdőszobából, kritikus szemmel mért végig, majd lerángatta rólam a pólót és helyette a kezembe nyomott egy szegecses bőr melltartót és egy kabátot. Hitetlenkedve bámultam rá, aztán mégsem mondtam nemet.

Pár perc múlva a tükör előtt álltam, miközben Gaby, próbálta rendbe hoznia hajamat.

-Úgy festek, mint egy köcsög hipszter. – jegyeztem meg, mire hátulról a kelleténél erősebben rántotta meg a hajamat.

A külváros másik felére érve, már erős kételyek merültek fel bennem ezen a bulin való részvétel helyességével szemben. Hirtelen azt kívántam, bárcsak megtagadtam volna tegnap este a mosogatást és ezért ma mellőznöm kéne a kimenőt. Gaby azt mondta nem hajlandó akárcsak a jogsiját magával hozni, mert holt biztos részeg lesz és nem akarja megkockáztatni, hogy kormány mögé üljön. Így az én kocsimat és vezetési tudásomat voltunk kénytelenek beáldozni. Kétszer hajtottam el a ház előtt, ami már akkor, háromnegyed tízkor sem festett túl bizalom gerjesztően. Az erkélyajtó tárva nyitva volt és épp láttam, ahogy valaki ordítva fejest ugrik róla a medencébe, az udvar és a kocsi feljáró tele volt emberekkel mindegyik kezében valami pia, a magas kőkerítésre hatalmas hangszórókat tettek, a zene pedig olyan hangosan szólt, hogy beleremegett a karosszéria. Nem törődve barátnőm nyafogásával, két utcával arrébb parkoltam le. Nem mertem kockáztatni, hogy valami részeg barom megpróbálja tönkretenni.

Gaby a haját igazgatva, én pedig az alsó ajkamat rágva léptünk be a hatalmas kertbe és indultunk el a bejárati ajtó felé. Ahogy elhaladtunk a félig nyitott garázsajtó mellett, ahonnan füst szivárgott, olyan erővel csapott meg a fűszag, hogy szinte beleszédültem. Gaby is megérezte, mert vidámat elmosolyodott és rám kacsintott, mire én csak elhúztam a számat. Szóval ma nem csak részeg lesz, hanem tépni is fog. Hurrá.

Emlékszem ott voltam vele, amikor először kipróbálta a füvet. Drew-val, Gaby bátyjával, és az akkor végzős haverjaival lógtunk, amikor az egyikük, azt hiszem Jesse-nek hívták, elő kapott a hátsó zsebéből egy kis zacskót, Jason pedig kicsapta az asztalra a papírt és zavartalanul kezdek tekerni. Rémülten pillantottam Gaby-ra, aki ugyanolyan pillantást vetett rám, ugyan megpróbálta leplezni és hanyagul vette fel a kis zacskót és szagolt bele. Amikor Drew, akiben akkortájt hihetetlenül szerelmes voltam, meggyújtotta a kész spanglit és beleszívott, kedvem lett volna ijedtemben világgá futni. Pár szívás után féloldalasan felém pillantott és odanyújtotta a szálat.

-Kérsz egy slukkot? – kérdezte rekedtes hangon a füsttől. Meg akartam rázni a fejem, de ő csak bíztatóan rám mosolygott, mire előrehajoltam és beleszívtam. Próbáltam utánozni, amit csinált és bent tartani a füstöt, de olyan köhögő roham jött rám, hogy még a szemem is bekönnyezett. Gaby az asztal túloldalán kivette Jesse kezéből az egész spanglit és mohón szívott bele. Tudtam, hogy nem fog úgy beégni mint én, mert már előfordult, hogy ellopta a bátyja cigijét és egyedül elszívta az egész dobozzal. Amikor Drew újra felém nyújtotta a sajátját, csak nemet intettem és figyeltem, ahogy a többiek egyre felszabadultabban kezdenek nevetgélni. Egész addig minden rendben volt, amíg Gaby ki nem ejtette a kezéből a spanglit és fel nem pattant a székéről. Pár pillanatig még tántorgott az asztal szélét keresve, aztán elvágódott a földön és öklendezni kezdett. A többiek túlságosan el voltak szállva tőle, hogy reagálni tudjanak, de én valahogy eltámogattam Gaby-t a mosdóig és fogtam a haját miközben hányt, nem törődve vele, hogy a rémülettől könnyek csorognak végig az arcomon. Pár nappal a tizenhatodik születésnapom  után történt. Mielőtt Gaby-t megismertem, a boron és a hűtőben lévő sörön illetve a szilveszteri pezsgőn kívül, alkohol közelébe sem mentem, füveseket csak filmekben láttam és el sem tudtam volna képzelni, hogy egyszer a legjobb barátnőmet fogom lefektetni egy pohár vízzel az éjjeli szekrényén és egész éjszaka mellette maradok, attól félve, hogy álmában belefullad a saját hányásába. Tehát hivatalosan is Gaby volt a megrontóm, nem számít, hogy soha feleannyit sem mertem megtenni, mint ő.

3. Shame on me

3 nappal később

Allyson

Én esküszöm, hogy el akartam mondani neki. Nekik, mindegyiküknek. Csak sosem jött el a megfelelő pillanat. Úgy értem… nem jelenthettem be csak úgy, bármikor, hogy „bocsika srácok, igazából Allysonnal hívnak, de eddig állandóan csak halasztgattam a  felvilágosításotokat”. Ráadásul most már kifejezetten kínos lenne bármit is benyögni, tekintve, hogy eddig nem cáfoltam meg őket, mikor különböző kis becenevekkel illettek. Mármint ami a Madisont illeti. Egy csődtömeg vagyok. Nincs ezen semmi vitatni való. Már akkor fel kellett volna háborodnom a tévesztésen, amikor a kórház parkolójában Harry tanúbizonyságot tett a nem túl fényes rövid távú memóriájáról. Ha kiderül, hogy egész végig hazudtam nekik – ami nem igaz, mert egy: nem én találtam ki, kettő: ez nem hazugság, csupán hagytam, hogy a dolgok maguktól történjenek körülöttem – akkor nekem végem. Van egy olyan érzésem, hogy még Louis sem veregetne hátba, hiába fognám arra, hogy milyen jó poén volt más néven bemutatkozni, ami ugyancsak nem igaz, tekintve, hogy Harry cseszte el az egészet. Ezaz, minden az Ő hibája! Talán megúszom pár ronda tekintettel, ha mindent rá fogok. Vagy mégsem. Simán kijavíthattam volna. Reménytelen a helyzetem.

Megigazítottam a hatalmas méretű headset-emet és még inkább feltekertem a hangerőt hagyva, hogy a Hot Chelle Rae énekesének szexi hangja szinte átszakítsa a dobhártyámat. Hiába másztam már meg közel tizennyolc éve azt a száznegyvenkét lépcsőfokot, ami a kedvenc felüljárómhoz vezetett, még mindig szaporább levegővételre ösztönzött. Szerettem ide feljönni, amikor gondolkodni akartam. Azt hiszen valamikor a hetvenes években még vonatok jártak a mára már használhatatlanná rozsdásodott síneken. Már jó pár részeg tivornyát is megélt e hely tekintve a graffiti halmokat az törött üvegdarabokat és gazdátlan ékszereket. Őszintén szólva semmi bizalomgerjesztő nem volt e helyben, lehet hogy épp ezért kedveltem annyira. Mert senkinek nem volt túl nagy kedve erre tévedni. Most valószínűleg elborultnak és antiszociálisnak tűnhetek. Pedig esküszöm nem vagyok! Egyszerűen csak szükségem van néha az egyedüllétre. Ami rendszerint megadatik a legtöbb magányos esti DVD nézés közben, de mostanában – pontosabban úgy egy hete – egyetlen egy szabad estém sincs. „Madie” menjünk ide, „Madie” menjünk oda, együnk ezt, együnk azt, nézzük meg ezt, nézzük meg azt. Nem mintha nem élvezném. Mégis sokkal egyszerűbb lenne ha Madie helyett Ally lennék. De én másztam bele, nekem is kell megoldanom. Vagy csak egyszerűen kivárom, amíg véget ér a szabadságuk, elköszönnek aztán soha az életben nem látom őket újra. Így van, ez valahogy egyszerűbbnek tűnik. Én meg gyáva vagyok, méghozzá hihetetlenül.

Felhúztam magam a felüljáró hideg kőkorlátjára, amiről ugyan szédítő magasságban zuhanhattam volna le egyetlen rossz mozdulattól, mégis elég széles volt hozzá, hogy kényelmesen elférjek rajta.

Ha jobban belegondolunk annyira nem is gáz a helyzetem. Végülis, mindenkivel előfordulhat, hogy félreértésbe keveredik. Nem is csináltam semmit. Csak hagytam, hogy egy olyan néven hívjon öt olyan pasi, akik elé a nőállomány nyolcvanöt százaléka gondolkodás nélkül letérdelne, ami nem az enyém. De akkor sem az én hibám. Nem, tényleg nem az enyém, hanem a gyenge és erőtlen jellememé, ami képtelen kiállni magáért. Tudod Allyson, akár le is ugorhatnál innen, megszabadítanád magad egy életnyi kínos pillanattól. És megint ott tartunk, hogy elborult vagyok.

Ingerülten túrtam bele mindkét kezemmel a hajamba és toltam le a headsetet a nyakamra, majd ráhajoltam mélybe lógó lábaimra. Valaki mentsen meg. Most!

-Ne segítsek? – apró sikkantás hagyta el ajkaimat, ahogy ijedten megmarkoltam a padka szélét. Nem törődve vele, hogy majdnem kitört a nyakam, hátrarántottam a fejem és szemrehányóan meredtem a mögöttem állóra.

-Ha azt akartad, hogy leessek, majdnem sikerült. – feltett szándékomban állt, hogy rohadtul leordibálom a merénylőm fejét, de felismerve azt már koránt sem voltam biztos benne, hogy képes lennék rá. És nem csak azért, mert a kapcsolatunkat még ismerősi viszonynak sem mondhatnám. Őszintén szólva ez volt az első egész mondat amit egymáshoz szóltunk, amióta ismerem őket. Csak mert a köszönés nem számít és azon túl egyetlen egyszer sem jutottunk. Sőt még az sem gátolt volna meg a dühöngésben, hogy már a látványától is szaporábban vettem a levegőt – ha hazudni akarnék akkor most arra fognám, hogy megijesztett. Az egyetlen amiért nem estem neki azonnal, ahogy azt bárki mással tettem volna, az a végtelen reménytelenség volt, ami a szeméből tükröződött. Nem akarok nyálas lenni, költői vagy akármi, de most tényleg. Van az emberek szemében az az általános csillogás, a boldog emberekében még egy plusz, de az övé… mintha valami koszos ablaküvegen keresztül nézne vissza rám. Rendben, ez nem költői volt, hanem egy olyan szörnyű hasonlat, aminek soha nem kéne napvilágot látnia. Koszos ablaküveg? Komolyan?

Zayn nekitámaszkodott a korlátnak, amit annak a jelének vettem, hogy maradni tervez és netalántán beszélgetést kezdeményezni velem. Átlendítettem a lábaimat a másik oldalra, így most háttal ültem az alattunk keringő forgalomnak. Kíváncsian pillantottam a zsebében kotorászó Zayn-re, aki még úgyis majdnem magasabb volt nálam, hogy én egy másfél méter magas padkán ültem, ő meg csak állt. A szájába biggyesztett egy szál cigit, meggyújtotta, majd nagyot slukkolt belőle, aztán kérdőn felém nyújtotta a dobozt. A mozdulat felében azonban megállt és bizonytalanul félig lehajtotta a tetejét.

-Hány éves is vagy?

-Elég idős ahhoz, hogy ne kerülj bajba miatta. – forgattam meg hitetlenül szemeimet, majd újra felpöcköltem a doboz fedelét és kivettem belőle egy szálat, aztán elfogadtam a felém nyújtott öngyújtót is. Csakhogy tisztázzuk: nem dohányzom. Csak ha nagyon ramaty állapotban vagyok vagy a társaság úgy kívánja. Most pedig úgy kívánta, így szó nélkül szívtam magamba a nikotint, hogy aztán gomolygó füst ként fújjam magam elé és csendben figyeljem, ahogy a mellettem álló ugyanezt teszi. Általában a mellett vagyok, hogy a cigi senkinek sem áll jól. És hiába akartam elhitetni magammal, hogy még mindig így gondolom, most kénytelen voltam teljes mértékben megcáfolni magam, azzal, ahogy vágyakozó tekintettel bámultam Zayn elnyíló ajkaiból áradó fehér füstöt. Úgy nézett ki, mint valami angyal. Egy nagyon, nagyon romlott és szexi bukott angyal.

- Mit csinálsz itt… öhm…? – nem tudja a nevemet. És most nem tudom, hogy nevessek e vagy sírjak. Mert ez egyrészt azt jelenti, hogy nem kell hazudnom neki és akár az igazi nevemet is megmondhatom, másrészt viszont azt is, hogy még annyira sem keltettem fel az érdeklődését, hogy egyetlen olyan aprócska információt megjegyezzen mint a nevem. Azt hiszem most már komoly sértés ként kéne ezt felfognom. Harry elfelejtette, és adott helyette valami hangzásban hasonlót. Zayn még csak arra sem vette a fáradságot, hogy találgasson.

- Allyson.

- Ne haragudj. Mit keresel itt Allyson? – tette fel újra a kérdést, mire csak megvontam a vállam.

- Hét éves korom óta ide járok, ha gondolkodni akarok. Na és te?

- Egy hete ide járok, ha gondolkodni akarok. – húzta halvány mosolyra ajkait.

- Ó, talán a szobád nem elég elszigetelt hozzá? – horkantottam fel cseppet sem nőiesen, mire kiszélesedett a mosolya és felém fordította a fejét.

- Sajnos oda is behallatszik a kellemetlen bájcsevejetek, kedves „Madison”.

Nem tudom, hogy attól nyílt e el a szám, amiért pofátlanul az arcomba fújta a füstöt vagy csupán a felismeréstől, hogy nagyon is tisztában volt vele, hogy átverem a legjobb barátait. Ráadásul még hülyét is csinált belőlem. Akkor most nézzük csak: Zayn Malik idejött, megkínált cigivel, átvitt értelemben megérdeklődte a nevemet illetve, hogy mit csinálok egy használaton kívüli felüljárón, aztán pedig egy pimasz – és elképesztően ellenállhatatlan – mosoly kíséretében ismét átvitt értelemben közölte, hogy nagyon is tud róla, hogy a többiek Madison ként ismernek. Mit is mondhatnék? Kezdjek el mentegetőzni és mondjam el neki, az egész történetet Harry-ről meg a Starbucks-sól? Vagy egyszerűn találjam ki, hogy a Madison a második nevem és Harry ezt ragadta ki a bemutatkozásomból? Esetleg sóhajtsak egy nagyot, vessem be a kiskutya tekintetet és mondjam, hogy sajnálom?

-Ne strapáld magad, engem nem izgat. Azt mondasz nekik, amit akarsz. – Hát jó. De mivan akkor, ha csak ki akar cseszni velem és el fogja mondani a többieknek, akik majd…

- Nem mondok nekik semmit, ne stresszelj már. – oké. Kezd ijesztő lenni a srác. Mint valami gondolatolvasó, aki csak az ember legzavarbaejtőbb eszmefuttatásait veszi észre.

- És mielőtt nevetséges elméleteket állítanál össze a fejedben a természetfeletti képességeimről, közölném, hogy minden az arcodra van írva. – és én azt mertem állítani, hogy Harrynek nyers a modora. Hát ő a legudvariasabb és tapintatosabb ember, akivel valaha találkoztam Zayn-hez képest. Mert nem, nem volt bunkó, nem sértegetett vagy akármi. Egyszerűen csak burkoltan közölte velem, hogy képtelen vagyok kordában tartani az arcizmaimat és olyan vagyok, mint valami retardált. Jó, lehet, hogy az utolsó tőmondatot csak a rendkívüli fantáziám szerkesztette oda, de akkor is.

Egyáltalán nem túlzom el a dolgokat, amikor azt állítom, hogy körülbelül olyan két és fél percig néztünk farkasszemet, mire felszisszentem és elkaptam a tekintetemet róla.

-Van egy ötletem. – igen, már szörnyen rosszul kezdődött. – Ez a hely tetű unalmas, nincs mit szépíteni rajta. Unatkozom. Mégpedig nem vagyok hozzászokva az unalomhoz. A következőt ajánlom: megtartom a kis titkodat, sőt segítek is, ha cserébe szórakoztatsz, amíg itt vagyunk.

Lehet, hogy csak az én agyammal van baj, de egyáltalán semmi olyasmi nem jutott eszembe a „szórakoztatsz” kifejezés hallatán, mint hogy esténként leülök vele Scrable-t játszani vagy délután paintball-ozni megyünk.

-Muszáj ezt? Tényleg? Nem lehetne, hogy egyszerűen úgy teszel, mintha semmit nem tudnál?

- És az nekem mégis hol éri meg?
- És az mi a fennért éri meg neked, hogy engem gyötörsz?

- Annyira azért nem vagyok kibírhatatlan, ezt szeretném megjegyezni. Egyébként meg nincs jobb dolgom. – hanyagul rántotta meg a vállát, miközben egy újabb szál cigit biggyesztett a szájába.

- Én meg szeretném megjegyezni, hogy nem vagyok egy izgalmas társaság.

-Ha Harry-nek megfelelsz, akkor nekem is. Igaz, hogy az ő ízlése néha megkérdőjelezhető.

- Parancsolsz?! – ez most sértés akart lenni?! Mert nekem kifejezetten úgy hangzott. És most nem arra célzok, hogy Harryre tett nem túl kedves megjegyzést, hanem, hogy volt képe átvitt értelemben engem is mércén alulinak titulálni. Seggfej.

- Nem sértés volt, csak megjegyeztem, hogy néha szinten alul válogat.

-Ha engem kérdezel, ez nem is épp dicséret, sőt.

-Még jó, hogy nem kérdeztelek. – hózta csúfondáros mosolyra ajkait, aztán ellökte magát a korláttól és láthatólag csodásan szórakozott az arckifejezésemen. Eww. Seggfej. Elnyomta a cigijét a kőfalon, aztán elindult a lépcső felé, ahol visszafordult és várakozóan pillantott rám. Akármennyire nem akartam menni, akármennyire szerettem volna tovább játszani, hogy mennyire beletiport a rózsaszínű, vattacukros lelki világomba, nem tudtam elfojtani egy apró mosolyt, ahogy lecsusszantam a párkányról és utána indultam. Mennyivel megkönnyítettem volna a saját életemet, ha egyszerűen nemet intek neki és hagyom egyedül elmenni…

Harry

Halkan felnevetve húztam még közelebb magamhoz a szorosan mellettem helyet foglaló lányt, ahogy feljebb csúsztattam a kezem fedetlen combján. Ő felkuncogott és a nyakamba temette az arcát, hogy némi tétovázás után apró csókokkal lepje be azt. Hátradőlve hagytam, hogy tegye a dolgát, miközben tekintetemet a táncolókon pihentettem. Hiába próbáltam meggyőzni magam már harmadik napja sikertelenül, hogy nem fogom jobban érezni magam tőle, hogy felszedek valami ostoba libát, lefekszem vele és másnap reggel miközben kiosonok a lakásából még a nevét felidézni is kemény fejfájást okoz, megint itt vagyok. Mielőtt bárki azt hinné, a bűntudat nem hagy békén vagy esetleg szerelmi bánat kínoz, közlöm, hogy egyikről sincs szó. Egyszerűen már annyira lefárasztott az utóbbi két hétben a semmittevés, hogy már az olyan természetes szórakozásokban sem lelek örömöt, mint  a szex. Talán mert nincs semmi kihívás, semmi küzdelem, semmi szenvedély. Névtelen szex, névtelen helyeken.

Lehunyt pilláim azonnal felpattantak, ahogy éreztem Kate vagy Karen vagy tudom is én, ajkai közé veszi a finom bőrt a nyakamon és szívni kezdi azt. Hátrakaptam a fejem és a vállainál fogva toltam el magamtól. Pár másodpercig villámló tekintettel bámultam rá, aztán kínosan felröhögve hajtottam fel a poharam alján maradt alkoholt, álltam fel és hagytam ott. Nem véletlenül nincsenek sosem sebek egyikünk nyakán sem. Nincs olyan jó sminkes, aki el tudja tüntetni azokat a nyomokat. Mégpedig nekünk vigyáznunk kell a jó hírünkre, hiszen mégis mit szólnának, ha valaki meglátná Niallt egyértelműen kiszívott nyakkal? Íratlan szabály, hogy ne hagyjunk nyomokat magunk után és általában nem is kell figyelmeztetni rá senkit, maguktól megértik. Természetesen akad néhány, akinek csak rásegítéssel jut el a tudatáig, hogy mit lehet és mit nem. Az én hibám, nem figyeltem eléggé és mire észbe kaptam már túl késő volt. Az egyetlen reményem az maradt, hogy nem tart sokáig mire elmúlik, illetve, hogy egyetlen fotós sem szúr ki, amíg nem találok valamit amivel eltakarhatom.

Allyson

-Nyisd ki az ajtót.

- Ha nem vetted volna észre, épp arra tartok. – fordultam hátra türelmetlenül, csakhogy szemrehányó pillantást vessek a kanapén kényelmesen elterülő Zayn-re. Megőrjít. Egész nap semmi mást nem csinált csak parancsolgatott és nem sajnált megdobni a gúnyos kis megjegyzéseivel. Már elnézést, de én erre nem voltam felkészülve. Azt hittem, hogy majd az élet nagy dolgait fogjuk megvitatni egy csésze Earl Grey társaságában, csak úgy, angolosan. Na jó, nem. De akkor is, egyáltalán nem tetszik amit csinál. A legrosszabb az, hogy csak úgy vagyok képes a szemére vetni, hogy cseppet sem tetszik a hangnem, amivel hozzám szól, ha nem nézek közvetlenül a szemébe. Ami azt jelenti, hogy kevésbé hatásos a fellépésem, de sokkal jobb mintha annyival próbálnék visszavágni, hogy „Tudod mit? Bahh!”. Mert ezen megnyilvánulás nem bizonyította, hogy igenis átlagon felül intelligenciával vagyok megáldva, ráadásul Ő kifejezetten örömét lelte az összezavarásomban. És ugyebár még az sem könnyítette meg a helyzetemet, hogy miután végig jártam vele a parkot, az totál üres apartmanba érkeztünk. Minden reményem szertefoszlott az iránt, hogy valaki majd megment ettől az istencsapásától.

Tehát épp a bejárati ajtó felé tartottam, ami felől már vagy két perce ütemtelen dörömbölés hallatszott. Az ajtó másik oldalán állónak valószínűleg nem tűnt fel a csengő jelenléte, illetve feltételezhette, hogy süketek vagyunk ezért, majd be kell törnie, hogy észrevegyük. Valószínűleg az egyik szomszéd az, akinek elfogyott a jóindulata irántunk, miután hajnali háromkor ugyanolyan hangerővel szótl az R’n’B, mint fél kilenckor. Hát legalább a zenei ízlésünk egyezik valamelyest. A dörömbölés már egész halk és lusta volt, mire odaértem az ajtóhoz. Lukasztottam a kulcscsomót a fogasról, megkerestem a megfelelő darabot és a zárba illesztve kitártam az ajtót, hogy a mögötte álló az eddig ajtónak támaszkodó Harry, teljes súlyával rám zuhanjon. Még szerencse, hogy annyira azért stabilan álltam a lábamon, hogy eltántorognom a szemközti falig és a hátamat neki vetve, keserves kínok között próbáltam álló helyzetben tartani Harry-t. Egészen addig fogalmam sem volt, hogy mi baja, sőt igencsak izgalmasnak tartottam a helyzetet ahogy megtámaszkodik a fejem mellett, amíg fel nem emelte a fejét, és mámorosan el nem mosolyodott. Ami ugyan rettentő édes lett volna, ha közben nem bűzlik az alkoholtól. Bahh.

-Madie. Szia. – motyogta bele a hajamba még mindig kábultan mosolyogva. Egyik kezét a derekam köré fonta a másikkal még mindig tartotta magát mégha bizonytalanul is. Arcát az enyémhez nyomta és alig kivehető szavakat kezdett suttogni, miközben én olyan mereven álltam ott, mint egy kőszikla. Óvatosan csúsztattam egyik kezem a hátára, vigyázva nehogy kibillentsem az egyensúlyából és mindketten a földre zuhanjunk. Harry még szorosabban ölelt át, így szinte az egész testünk össze ért, forró lehelete csiklandozta a nyakamat, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy bárcsak ne lenne most ennyire elázva és Zayn sem alkalmatlankodna a nappaliban. Harry felemelte a fejét és fürkészve bámult rám.

- Szép vagy. – jelentette ki végül olyan egyszerűen, mintha csak azt mondta volna, hogy kint sötét van. Ujjait végigfutatta az arcomon, a fülem mögött, a nyakamon, aztán beharapta alsó ajkát és felém hajolt.

- ZAYN! – sikoltottam fel kétségbeesetten. Én hülye. Harry értetlenül, hunyorogva bámult rám, amíg meg nem hallotta a nappali felől közeledő lépteket. Akkor aztán oldalra fordította a fejét, hogy boldogan elvigyorodjon és a szemét forgató Zayn nyakába vesse magát. Egy másodpercre összeakadt a tekintetünk Harry válla felett, mire én kínosan megvontam a vállam és félre fordítottam a fejem, ő meg jól kiröhögve támogatta a szobájába a tántorgó Harry-t.

A szám szélét rágva mentem el a konyháig, töltsek magamnak egy pohár hideg vizet, felhajtsam, aztán még kétszer megismételjem a műveletet. Csak részeg volt, holnapra el is felejti, én meg úgy fogok tenni, mintha meg sem történt volna. Zayn meg… hát Ő látta a kivörösödött arcomat és valószínűleg a rémületet is felfedezte a hangomban. A kérdés már csak az, hogy miként értelmezi. Ha szerencsém van, egyszerűen beteszi majd annak, hogy egy ijedős kislány vagyok, akinek csak a szája nagy és azonnal fékeveszett menekülésbe kezd, amint valaki meg akarja csókolni. Ha viszont tényleg annyira okos, mint amennyire az elmúlt délután alatt tűnt, akkor arra is rá fog jönni, hogy engem a Harry-féle csók ijesztett meg. Mert persze, egyértelmű, hogy tetszett nekem. Kinek nem? De még csak egy tizedmásodpercre sem engedtem a kísértésnek, hogy belegondoljak, mi lenne ha. Őszintén, mit érnék el vele? Lenne egy nyári kalandom. Ami nem rossz, igaz. A baj csak ott kezdődik, hogy képtelen vagyok leragadni a egyszerű testiségeknél. És mivel ezen nem tudok változtatni, és még kevésbé akarok hónapokig picsogni valami popsztárocska után, kapásból kizárom a lehetőséget, hogy a dolgok ilyen út felé vegyék az irányt. Szóval tapsot kérek a józan eszemnek és hangszálaimnak, amiért lehetővé tették, hogy megelőzzek egy nevetséges önpusztítási folyamatot.

2. I wanna go to an other way

Allyson

Nem hinném, hogy eltúlzom a dolgot, ha azt mondom: megérdemeltem volna, hogy valaki jól tarkón vágjon. Egyre inkább kezdtem megbánni, hogy ma reggel elhagytam a pihe-puha ágyikómat és képes voltam kitenni a lábam az utcára, hogy kezdetét vegyék az egymást követő katasztrófák. Azonban az is lehet, hogy egy cseppet túldramatizálom a dolgot, ami nem lenne meglepő tekintve, hogy rólam van szó. Az igazat megvallva ahelyett, hogy jó szokásomhoz híven indokolatlanul pánikolok és csapok oltári nagy balhét, inkább örülnöm kéne. Ugye? Hiszen nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy sztárocskákkal töltheti a délutánját. Fogadni mernék, hogy nem egy rajongó ölni tudna, hogy a helyemben lehessen. Csakhogy én nem vágytam erre. Csak meg akartam kapni a kávémat és négyórási sétámat megtéve a parkban el akartam fogyasztani, miközben a kutyáikat sétáltató embereket figyelem. Meg sem fordult a fejemben a gondolat, hogy majd szépen megzavarják az én kis ártatlan és ez idáig tökéletesen bevált rutinomat.

Ennek ellenére mégis egy olyan apartman ajtajában álltam, amit még akkor sem tudtam volna kibérelni még egy hét erejéig sem, ha napi húsz órákat robotolok a sarki étteremben, ahol dolgozom. Sőt, még azt is meg merném kockáztatni, hogy a büdös életben nem lesz annyi pénzem, hogy egy ilyen közelébe kerüljek. Nem mintha nem szerettem volna. Hiszen már évek óta csodálom csorgó nyállal a gyönyörűen kivilágított luxusházakat. A sövény mindenhol elképesztő precizitással volt levágva, a fű, mintha csak körömollóval nyisszantották volna le minden egyes szál felesleges részét, sehol sem találhattunk rozsdásodó ereszt, kopó háztetőt vagy pergő vakolatot. Az egész lakótelep úgy festett, mintha csak kiemelték volna valami méregdrága környéket ábrázoló magazin címlapjáról. Amikor csak megtehettem felkanyarodtam a tökéletesre csiszolt kövekkel kirakott útra és végighajtottam a pompás házak között, eljátszva a gondolattal, hogy egyszer akár majd én is birtokolhatom az egyiket. Ennek ellenére az egyetlen alkalom, amikor betettem a lábam az itt álló épületek egyikébe, csupán annak volt köszönhető, hogy kénytelen voltam segédkezni tavaly a végzősök szalagavató báljával. Attól eltekintve, hogy keményen megsínylettem a kis kiruccanást abba a mini-palotába, csak még inkább magával ragadott az álmodozás.

Mégsem ez volt az oka, hogy idegesen harapdáltam a szám szélét és hirtelen rettentő kényelmetlenül éreztem magam a ruháimban, nem beszélve arról, hogy nevetséges módon még a tenyerem is izzadt. Egyszerűen csak képtelen voltam elhinni, hogy jó az amit csinálok. Az ember nem szokott csak úgy bemászkálni olyan emberek házába, akiket csupán pár órája ismer, ez alól persze kivételek a könnyűvérű évfolyamtársaim, akik meg vannak róla győződve, hogy ha minden éjszaka más ágyába másznak, nagyon lazának tűnnek majd. Ostoba ribancok. Azonban képtelen lettem volna tagadni, hogy rettentően kíváncsi voltam. Még akkor is körül akartam nézni, ha félretesszük azt a tényt, hogy az ajtón kopogtató Harry épp az előbb kócolta össze azokat az imádnivaló kis fürtjeit. Ha őszinte akarok lenni némi csalódást éreztem, hogy nem leszünk kettesben, de ez olyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy jött, amikor elfogadhatatlan képsorok pörögtek le lelki szemeim előtt. Kezdtem nagyon hülyén érezni magam. Mindent összevetve igazából nem volt annyira gáz a helyzetem, mégis ez volt életem legzavarbaejtőbb szituációinak sorozata. Lehetőség szerint mindig kerültem a feltűnést, már csak azért is, mert a koordinációs és egyéb képességeim hajlamosak voltak akkor cserben hagyni, amikor épp a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.

Amikor kinyílt az ajtó épp megpróbáltam kibogozni egy rakoncátlankodó gubancot a hajamból, hogy aztán felpillantva még azt is elfelejtsem hogyan kell levegőt venni. Nem is tudom hogy kéne leírnom az élményt: mintha hirtelen valaki takaros kis tábortüzet rakott volna valahol a mellkasom közepén, mialatt leküldött egy adag pillangót valahova a gyomorszájam környékére. Csakhogy tisztázzuk: a képek és a videók, amiket ezer meg egyszer dugtak az orrom alá, egyáltalán nem tudják visszaadni a valóságot. Soha életemben nem láttam még ennyire hosszú szempillákat, amik az elképzeléssel ellentétben nem súrolják a visszataszító határát. El sem tudtam képzelni, hogy a bronzos árnyalatú bőr lehet ennyire vonzó is, nem beszélve a tömény értelmet sugárzó barna szemekről, amiket ezidáig egyáltalán nem találtam attraktívnak. Ahogy érdeklődve vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét és pillantott a mellettem álló Harry-ről rám, kínos vagy sem, kedvem lett volna őrült sikoltozásba kezdeni és könyörögni neki, hogy tegyen velem valami olyat, aminek még az említésébe is belepirulhatnék. Ehelyett csupán egy meghatározhatatlan hangra futotta valahol a csuklás, a nyelés és a sikítás közt.

Arra már rég rájöttem, hogy az elhatározásom ma semmit sem ér, de hogy már az arcizmaimat se tudjam kontrollálni az már tényleg tűrhetetlen. Szerettem volna csak a szégyentől vöröslő fejjel elbujdosni valahova, ahol egy jó ideig senki nem bukkanhat rám. Mégis milyen reakció az egy egyszerű „sziá”-ra, hogy eltátod a szádat és magadban azt visítozod, hogy „AZT MONDTA SZIA! SZIA! TE JÓ ISTEN, AZT MONDTA NEKEM, HOGY SZIA!!! NEKED IS SZIA, SZERETLEK!”? Az egyetlen értékelhető tettem talán az volt, hogy nem mondtam ki hangosan a gondolataimat. Elmondhatatlanul nevetséges lett volna. Vagy nem. El tudom képzelni, hogy naponta ötvenszer kap szerelmi vallomásokat, amin természetesen egyáltalán nem csodálkozok.

Ha javítani akarnék a saját helyzetemen, akkor megemlíteném, hogy ezidáig sosem fordult elő velem, hogy megőrülök valami pasi látványától. Sőt még azokat is elítéltem, akik velem ellentétben hisztérikus vihogásba kezdtek, ha a kiszemeltjük megkérdezte van e náluk egy zsepi/toll/rágó. Én mindig igyekeztem normálisan viselkedni, több, de inkább kevesebb sikerrel. Nem az önmegtartóztatással volt problémám, ugyan. Ha akartam olyan frigid tudtam lenni, hogy büszkén állhattam volna mintát egy jégszobrásznak. Inkább… hogy is mondjam. Sosem volt az erősségem a váratlan helyzetek nőies lereagálása. Vegyük például azt az esetet, amikor elérkezett a pillanat, amire olyan hetedikes korom óta vártam és Danny Troswood meghívott egy kávéra. Ahelyett, hogy mosolyogva fogadtam volna el az invitálását, egyszerűen közöltem vele, hogy ma már megvolt az adagom és ha nem akarja, hogy koffeinmérgezést kapjak, hagyjon békén. Mindezt a szükségesnél jóval hangosabban és agresszívebben. Nem is próbálom tettetni, hogy nem értem miért nem keresett többet. De ez volt az eddigi legsimább eset. Ugyan nem szeretek emlékezni rá, néha még is eszembe jut az elcseszett első csókom. Lehet, hogy nevetséges de szivárványra, pónikra, meg csillagokra számítottam. Ehelyett mit kaptam? Héliumos lufit és egy adag mustáros hotdogos szájízt, amit nem felejtettem el megemlíteni szerencsétlen srácnak. Őszintén szólva szerintem abnormális, hogy mennyire el tudom rontani a meghitt pillanatokat – nem mintha egy szülinapi zsúr tizenkét évesen annyira meghittnek és romantikusnak számítana – csupán a létezésemmel. Mert ugye nem elég, hogy életem saját fontos momentumait el tudom rontani, a tökéletes időzítéseimnek köszönhetően a körülöttem élük ugyanebben a megtiszteltetésben részesülhetnek. Ne is próbálj meg szerelmet vallani valakinek, ha a közelben vagyok, az eljegyzést meg aztán pláne felejtsd el, mert még a kórházban kötsz ki enyhe agyrázkódással, mert fejbe talált a pezsgős üveg dugója. Mint Andy bácsit. Félreértés ne essék, nem vagyok szerencsétlen. Egy cseppet talán esetlen és peches, de nem tartozom a névtelen lúzerek közé. Oké, azt sem akarom elhitetni senkivel, hogy bármi esély van rá, hogy jövőre megnyerjem a bélkirálynői címet az érettségi bálon, de… Mindennek ellenére csak összejöttek nekem is dolgok, még ha nem is úgy, ahogy szerettem volna vagy elképzeltem. Esetenként ugyan a röhejes ragaszkodásom a filmbéli jelenetekhez rontott el mindent, de mégiscsak megvolt.

Miután sikerült még inkább bebizonyítanom, hogy vétek lenne besorolni a normális emberek közé, köszörüljük meg a torkunkat és köszönjünk vissza az útból épp félreálló isteni alaknak.

Harry

Ha nem kínzott volna az unalom rettentően valószínűleg már rég megszabadultam volna Madisontól. De tagadhatatlanul szórakoztató volt figyelni, ahogy szinte az arcán látszik, ahogy vitatkozik magával. Nem, nem voltak semmi féle hajlamaim a szadizmusra, de mégis hogyan tudtam volna ellenállni egy olyan nő látványának, aki miattam gyötrődik úgy, hogy az égvilágon semmit nem tettem? Bár az igazat megvallva nem vagyok benne biztos, hogy nevezhetem őt nőnek… inkább olyan, mint valami elveszett kiskutya, aki próbál erősnek tűnni mégis rettentően be van fosva és nem tudja mi fog történni vele. Hihetetlen mire nem képes ráfanyalodni az ember, ha képtelen magának elfogadható szórakozást szerezni. És, ha őszinte akarok lenni, kellett egy gyors fuvar is, semmi kedvem nem volt kávéfoltos inggel taxit fogni egy városban, amit alig ismerek. Mi van ha valami fanatikussal akadok össze? Órákig nem szabadultam volna meg tőle, pláne ha riasztja a helyi rajongó klubbot is. Szó se róla, imádom a rajongóimat, de néha túlzásba viszik.

Amikor Zayn kinyitotta az ajtót azonnal láttam, hogy sikerült szörnyű hangulatban elkapnunk. Nem tudom mit művelt tegnap este, de mióta elvonult a szobájába nem láttam és azóta a sötét karikák még sötétebbek voltak a szeme alatt, meg sem próbálta belőni a haját és még egy kósza mosoly sem kúszott az arcára, amikor megpillantott minket. Normál esetben elvártam volna tőle egy mindentudó nevetést Madison látványára, amit követő megállapítást pedig gyakorlottan kellett volna hárítanom, hiába voltam tökéletesen tisztában vele, hogy semmi esélyem bármit is titkolni. De jelen pillanatban egyrészt meg sem kíséreltem előrángatni Zayn-ből az embert, másrészt pedig semmi titkolni valóm nem volt Madinsonnal kapcsolatban. Akinek jól láthatólag egyáltalán nem okozott csalódást Zayn lestrapált külleme. Azt az artikulálatlan nyögést, amit kiadott magából, már meg sem akartam hallani, és nem csupán azért mert nevetséges módon sértette a büszkeségemet, hogy én nem váltottam ki belőle ilyen reakciókat. De hát pár perce épp ennek örültem, nem igaz? Hogy nem kezdett eszeveszett sikoltozásba már akkor sem, amikor megkérdeztem tőle merre kell tovább mennem. Sőt, még az is imponált, hogy minden jel arra mutatott, hogy nem loptam be magam a szívébe. Zayn viszont láthatólag nagyon is, tekintve hogy én kezdtem attól tartani, hogy kicsordul a nyál a szája szélén, miközben visszamotyogott egy félénk „hello”-t.

Mielőtt bármit mondhattam volna, esetleg beinvitáltam volna Madison-t, Niall rondított bele a képbe. Pont úgy nézett ki, mint aki épp most menekült volna egy atomháborúból. De jobban megnézve, inkább úgy tűnik megpróbálta használni a tűzhelyet. Meg is sajnálnám, ha nem festene ennyire nevetségesen az összekócolódott hajával a kiégetett sütőkesztyűvel a kezében. Ingerülten pillantott rám, amint észrevette az önelégült mosolyt az arcomon és már épp nyitotta volna a száját, hogy tegyen valami nemkívánatos megjegyzést, amikor konstatálta, hogy nem egészen vagyunk egyedül. Komoly erőfeszítéseimbe tellett, hogy ne visszafojtsam a röhögést az arckifejezésén hihetetlen gyorsasággal váltakozó érzelmek látványára. Az egyik pillanatban még jól láthatólag el akar küldeni az anyámba, a következőben pedig már tündéri mosolyt erőltetve az arcára próbál társalgást kezdeményezni Madisonnal.

Allyson

Tanácstalanul bámultam az elébem vágott szakácskönyvet. Sose voltam egy konyhatündér az igazat megvallva. A tudásom nem terjedt tovább a palacsinta és a zacskós leves készítésen, de még kifejezett vágyat sem éreztem, hogy bármi közelebbi kapcsolatot teremtsek, tegyük fel a malactöltéssel. Erre ezek azt akarják, hogy csirkét süssek nekik. Most halál komolyan? Szerettem volna közölni velük, hogy jobb lenne, ha inkább megengednék, hogy betárcsázzam a mobilomba a város egyik legjobb kifőzdéjének számát és rendeljek valami menüt, de egyszerűen képtelen voltam csalódást okozni, amikor Niall olyan reménykedve mutogatta, hogy miként működik a mikró, azon az imádnivaló ír akcentusán. Arról meg inkább már említést sem tennék, hogy amikor megláttam Liam kiskutyatekintetét a csirke említése hallatán, teljesen elvesztem. Ha engem kérdeznek, rettentő zavaró volt öt tök ismeretlen pasival egy házban lenni, akiknek sokkal több sárm jutott, mint amit megérdemeltek volna. Kivéve talán Zayn-t. Aki előtt őszintén szólva akár helyben térdre borultam volna, ha nem viselkedik olyan elutasítóan. Azt hiszem nem kedvel. Miért istenem, mond meg, miért kell mindig így kicseszned velem? Hmm? Egyszer nem lehetne szerencsém? Oké, mára már kijutott belőle elég, – igen, most már változtak a nézeteim – na de akkor is! Niall egy cukorfalat, a másfél óra alatt, amióta itt vagyok állandóan szóval tart, ami már csak azért is jó, mert visíthatnékom van, ha meghallom az akcentusát. Liam, nos fél órával ezelőttig nem értettem, hogy miért tört ki zokogásban Katy Higgins, amikor meglátta a telefonjára telepített twitteren, hogy csupán három perccel csúszott le Liam twitcam-járól. Louis a legröhejesebb ember, akivel életemben találkoztam, már attól összerándulnak a rekeszizmaim ha bevág egy fejet. Harry… nem tudom kommentálni, mert tíz perccel azután, hogy megérkeztünk leült a kanapéra, benyomta a TV-t és egy büdös szót sem volt hajlandó szólni, hiába érdeklődtem meg a lehető legkedvesebben, hogy lenne e szíves visszaszolgáltatni a kocsi kulcsomat. Még csak a fejét sem fordította felém. Seggfej. Zayn meg, az az isteni teremtmény – mert másként nem tudok rá gondolni – bevonult a szobájába és jól bevágta maga mögött az ajtót, hogy aztán olyan hangerővel bömböltesse az R’n’b-t, hogy még Én - aki nap-mint napi tépi a saját dobhártyáját – is meglepődjek. De úgy tűnt ez a többieknek nem okozott fennakadást.

-Öhm… biztos nem akartok valami… könnyebbet enni? Mondjuk egy salátát? Isteni paradicsom salátát csinálok és nem telik bele öt percbe, mire elkészül. Vagy esetleg… - mindent megpróbáltam, de Niall egy egyszerű mozdulattal csak közelebb tolta a szakácskönyvet a kemény fa asztalon. Ahogy rápillantottam a gőzölgő és feltehetőleg íncsiklandozó csirkét demonstráló képre képtelen voltam más reakcióra egy elkeseredett sóhajon kívül. Ahogy a székkel együtt eltoltam magam az asztaltól, mintha a csikorgó kő csak az én halálsikolyomat tükrözte volna. Oké, ez nevetségesen drámai volt a helyzethez képest. Végülis, mi történhet legrosszabb esetben? Okozok nekik egy cuki kis gyomorrontást. Amit biztosan nem fognak nekem megköszönni. Aztán kórházba kerülnek és hetekig kell majd ápolni őket. Majd a menedzserük felelősségre fog vonni és több millió dolláros pert indít ellenem. Én és az egész családom elvesztjük a házunkat, a kocsinkat, az összes pénzünket és talán még azt a rühös macskát is elviszik. Anyámék kitagadnak. Kénytelen leszek egy híd alá költözni és hátralévő életemben a főtéren kéregetni a régi barátaimtól. Aztán magányosan meghalni az egyik sikátorban a büdös szemeteszsákok közt, ahol aztán majd a patkányok falják fel élettelen testemet.

JESSZUSOM ALLYSON, TÚL ÉLÉNK A FANTÁZIÁD!

Megköszörültem a torkom, majd megpróbálva elüldözni a fejemből az iménti vészterhes gondolatokat – amikről őszintén szólva fogalmam sincs mégis miképp fogantak meg a fejemben – még egyszer utoljára átolvastam a hozzávallók listáját, majd azzal a nemes céllal álltam fel, hogy meg is keresem őket, amivel még egy kicsit az időt is húzhattam volna. De pechemre a márvány pulton az utolsó gerezd foghagymáig minden katonás rendben volt felsorakoztatva, Liam pedig, mint aki jól végezte dolgát, mosolyogva támaszkodott a hűtőnek. Én nem értem ezeket az embereket. Mégis mi a francért viselkednek velem ennyire felszabadultan és barátságosan alig két órányi ismeretség után? Az Ő helyükben én nagyon egyszerűen kiküldtem volna magam a házból és megpróbáltam volna elkerülni a jövőben. Nem mintha akkora veszélyt jelenthetnék rájuk. Hiszen lássuk be: százhatvanhárom centi vagyok és alig nyomok ötven kilót, nem hinném, hogy bármi féle kárt tudnék okozni bármelyikükben is. Talán Liam ellen lenne esélyem… Ő könnyű prédának tűnik… Te jó és Allyson, fejezd már be. Ideje lenne kivizsgáltatni magad, mert súlyos problémáid vannak. De ha esetleg bizalmatlankodni támadna kedvem ezzel az öt eddigi ismereteim szerint hibátlan lénnyel, akkor azt is feltételezhetném, hogy csak vacsorát akarnak főzetni velem. És ha így van, akkor nagyon szarul választottak mert nem kis eséllyel fordulhat elő, hogy megmérgezem őket, esetleg felrobbantok a házat. Milyen kár, hogy egyikük sem tudja, hogy közveszélyes vagyok.

Közel tizenöt perce szenvedtem a zöldségek kockázásával. Az eddig rendkívül türelmes Niall és Liam is megunták már a szerencsétlenkedésemet és inkább csatlakoztak a neten szórakozó Louishoz. A hagyma csípte a szememet, félő volt, hogy a szemembe gyűlt könnyek elhomályosította látásom miatt megszabadítom magam egy feleslegesnek épp nem mondható ujjtól. Kezdtem nagyon ideges lenni, amiért mindig találtam valami kifogást, ha kedves anyám megpróbált bevonni a főzőcskézés rejtelmeibe. Igazán felléphetett volna erélyesebb módon is, akkor most nem kéne itt égetnem magam. Dühödten csaptam le a kést a vágódeszkára. Nem csinálom tovább. Nem csinálom tovább! Nem kényszeríthetnek rá! Mégis mi vagyok én, valami bejárónő?! Ezután arra fognak kérni, hogy takarítsam ki a házat vagy mi a franc? Hiszen nem is ismerem őket!

-Add ezt ide. – Harry apró mosollyal a szája szegletében fejtette le a kés nyeléről a szorítástól elfehéredett ujjaimat. Fél kézzel arrébb tolt, majd olyan könnyedséggel állt neki apró kockákra vágni a hagymát, hogy konkrétan elszégyelltem magam. Lemondó sóhaj szakadt fel ajkaim közül, miközben rákönyököltem a pult egy egyenlőre tiszta részére és onnan figyeltem Harry ügyködését. Az igazat megvallva kifejezetten zavarba ejtő volt, hogy klasszisokkal jobban boldogult a konyhában nálam. Ami már csak azért is zavart, mert meg sem próbálta titkolni, hogy élvezi a helyzetet. Le akartam törölni azt az önelégült vigyort a helyes ki pofikájáról, de fogalmam sem volt róla mégis hogyan kéne hozzá kezdenem. Végülis csak nem anyázhatok neki miután meghívott a házába.

 - Látom te sem tartozol a legnőiesebb nők közé. – várjunk csak, hiszen nem is hívott, hanem kényszerített azáltal, hogy ellopta a kulcsomat!

- Remélem megcsúszik az a kés a kezedben. – mosolyogtam rá szívélyesen, miközben erőteljesen szuggerálni kezdtem a még mindig szüntelenül dolgozó kezét. Hihetetlenül hosszú ujjai voltak és olyan ügyesen forgatta benne a kést, hogy minden akaratom ellenére is tisztátalan gondolatok fordultak meg a fejemben. Ami ugyebár nem elítélendő, ha az ember legjobb barátnője napokig képes lenne ezekről a kezekről áradozni és, hogy mit meg tudna khm… tenni velük.

Kelletlenül ráztam meg a fejem, miközben megnyitottam a csapot és jéghideg vízsugár alá nyomtam egy tál koktélparadicsomot.

-Mellesleg, mikor tervezed visszaadni a kulcsaimat? – kérdeztem csak úgy, érdektelenséget színlelve.

- Egyenlőre nem terveztem.

- Élvezed, ugye?

- Ennyire egyértelmű?

- Legalább magyarázatot adhatnál rá, hogy miért leled örömödet a gyötrésemben. Tudod, feljelenthetnélek, mert akaratom ellenére tartasz itt. Nem is ismerlek.

- Ez a legjobb benne, ismerkedünk. Egyébként meg, nekem nagyon úgy tűnik, hogy bármikor kisétálhatnál azon az ajtón, ha nagyon akarnál.

 - Nálad vannak a kulcsaim.

- Hívsz egy taxit.

- Azt akarod mondani, hogy képes vagy feltételezni rólam, hogy itt hagynám neked az én drágámat?

- Nem, de legalább nem kéne sokat gondolkodnod az indítékon, hogy vissza gyere és láss engem.

 - Kicsit el vagy szállva, nem gondolod?

- Talán ha tudnál észrevétlenül bámulni…

- Egyáltalán nem bámultalak!

- Hogyne…

- Tudod mit?

- Csupa fül vagyok.

- Te egy seggfej vagy!

- Most a lelkembe tiportál, nem tudom mégis, hogyan fogom ezt kiheverni.

Dühödten bámultam vissza a rajtam igencsak jól szórakozó Harry-re. Smaragdzöld szemei játékosan csillogtak, ami még inkább megnehezítette a dolgomat, ha haragudni akartam. Ismerkedni akar? Tényleg? Azt nem így szokás, csak elmondanám! Az emberek ilyen kezdeti stádiumban kedvesek, barátságosak vagy legalábbis mindenképp tapintatosak. Nem próbálnak belegázolni az ember büszkeségébe. Ami még inkább tetőzte ezt az egészet, hogy még mindig csak pár órája ismerem. Eltekintve a kis térképes incidenstől egy hete.

-Most bevágtad a hisztit? – bökött oldalba, mire először nevetséges módon halkan felsikkantottam, aztán összeszűkített szemekkel fúrtam be mutatóujjamat a bordái közé.

- Igen, rettentően megsértődtem rád, amint látod. – öltöttem nyelvet, miközben szem forgatva kitártam a pult fölött elhelyezkedő szekrény ajtaját. Hogy hatalmas lendülettel fejbe vágjam vele szerencsétlen srácot.

1. Somebody mixed my medicine

Allyson

3 héttel korábban

-Szóval?

Sosem tartottam magam kifejezetten okosnak vagy szellemesnek, de egyébként tökéletesen átlagos intelligenciahányadossal rendelkeztem és alkalmanként még egész szép szófordulataim is voltak. Arra viszont, hogy miért vágtam annyira mérhetetlenül ostoba arcot, amikor útbaigazítást kértek tőlem… nos, őszintén szólva az égvilágon semmi féle mentségem nincs. Végülis olyan városban élek, ami népszerű turistaállomás, így nem ritka, ha valaki leállít és megérdeklődi merre tovább. Mi ilyenkor az átlagos reakció? Kedvesen mosolyogva, segítőkészen, a karjaiddal hevesen gesztikulálva próbálod tudatni az irányt. Nem pislogsz és bámulod a segítségre szorulót egyetlen tetves szó nélkül. Márpedig én pont ezt tettem. Igazából minden elismerésem neki, hogy nem kezdett el szép, komótosan hátrálni és végül ott hagyni engem a nevetségesen buta kifejezéssel a képemen. És, hogy őszinte legyek: a helyében én sutba vágva minden férfiúi büszkeségemet homlok-hanyatt menekültem volna. Mert most tényleg, nem hiszem el, hogy nem futott át az agyán, hogy gyengeelméjű vagyok, amiért két percen keresztül pislogás nélkül bámultam rá. Biztos, hogy már felmérte az összes lehetséges menekülési útvonalat és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy elslisszolhasson. Már direkt vártam, hogy cseppet zavartan megköszönje a nagy semmit, aztán lelépjen. De nem, ó, ugyan már. Csupán érdeklődve vonta fel az egyik szemöldökét és türelmesen várakozott a válaszomra.

-Én… öhm. Sajnálom, mit is kérdeztél? – köszörültem meg a torkom, miután végre sikerült megtalálnom a nyelvem.

- Meg tudnád mondani, hogy hogyan jutok el… – rángatta elő a farmerja zsebéből a megviselt térképet. - … ide? – bökött rá egy pontra. Össze kellett szűkítenem a szemeimet és alaposan koncentrálnom, ha ki akartam venni, hogy hol akar kikötni, tekintve a papír állapotát. Szívesen megérdeklődtem volna, hogy mi az oka annak, hogy nem kapja elő az ultramodern telefonját és csekkolja le ott az útvonalat, de természetesen ráharaptam a nyelvemre, mielőtt még kínosabb helyzetbe hozhattam volna magam.

- Azt hiszem jobban tennéd, ha fognál egy taxit, a város másik végébe készülsz. – tudom, hogy szemrehányást kellett volna tennem magamnak, amiért ennyire nevetségesen viselkedtem. De… tisztázzunk valamit: mindig is az a fajta voltam, akit nagyon is meghatnak a lehetetlenül élénken csillogó zöld szemek és a kuszán, minden irányba meredező göndör tincsek, nem beszélve a legszebb mosolyról, amit életemben láttam. Nem mintha nem állapítottam volna meg ezelőtt vagy milliószor, hogy mennyire imádnivaló. Sosem voltam egy hatalmas rajongó, egyszerűen képtelen voltam olyannyira beleélni magam bármibe, hogy fussak utána, mint valami idióta és naphosszat az járjon a fejemben. De ez nem jelenti azt, hogy nem hagy bennem nyomot, ha mellettem megállás nélkül arról csiripelnek, illetve ebben az esetben bömböltetik a zenéjüket. One Direction. Hiszen még a stílusuk is teljesen hidegen hagyott. Nem voltam oda érte, hogy megállás nélkül a szerelmi csalódásaikról nyávogtak, mikor nyilvánvalóan egy kezükön meg tudták volna számolni mindannyian mennyi volt. Még a nevüket sem voltam hajlandó megjegyezni, nehogy véletlenül engem is beszippantson a nevetséges rajongó-örvény.

- Nem hinném.

- Tessék?

- Rosszul nézed a térképet. – láttam, ahogy megremeg a szája, az elfojtott mosolytól. Egész rendes volt tőle, hogy nem röhögött a pofámba, pedig tudtam, hogy megérdemeltem volna. Legszívesebben sikoltva rohantam volna fejjel előre a legközelebbi betonoszlopnak, ennek ellenére kínomban mosolyogva forgattam meg a másfél hónapos, kopott fesztiválbelépőt a csuklómon. Bele sem mertem gondolni milyen színt ölthetett az arcom. Nevetségesnek éreztem magam. Az egyetlen dolog ami vígasztalt, az az volt, hogy biztos voltam benne, hogy soha többet nem látom az életben.

- Ohh… akkor viszont csak végig kell menned ezen az utcán és jobbra megtalálod. – el se tudom mondani mennyire vártam már, hogy megszabaduljak tőle. Ó, igen, én is teljes képtelenségnek tartottam, hogy valaha el akarok majd menekülni egy ilyen kaliberű pasi elől, de tekintve, hogy porig aláztam magam előtte, nem volt más választásom.

 - Harry. – nyújtotta felém a kezét. Ötletem sem volt miért mutatkozik be.

- Allyson. – fogadtam el pár másodpercnyi gondolkodás után a felém nyújtott kezet. Elmosolyodott, aztán biccentette egyet és elsétált az általam imént mutatott irányba.

Két héttel korábban

Allyson

Azt mondják minden embernek csak egy szerelme van az életben. Osztom. Az enyém minden kétség nélkül a koffein. Ahogy az édesen kesernyés nedű végigcirógatja az ízlelőbimbóidat és végigcsusszan a torkodon... Persze, hogy megvetendő volt, hogy a hétvégi munkával megkeresett pénzem háromnegyedét azonnal el is herdáltam a lehető legközelebbi kávézóban, mégsem tudtam ellene semmit tenni. Teljesen függő voltam, hiába tudtam minden hátrányát a tömérdeknyi kávé fogyasztásának. Ha kávét akartam, megállíthatatlan voltam. Mint valami buldózer, képes lettem volna összeverekedni bárkivel csakhogy megkapjam a napi adagomat, mert nélküli olyan vagyok, mint a mosott szar. Egyesek azt mondják őrült vagyok.

-Hát te őrült vagy. – nem megmondtam? Nem mintha ez a kijelentés annyira rettentően meglepőnek számított volna a Starbucks-os Jamie-től, aki valamilyen érthetetlen oknál fogva szerette megjegyezni, hogy túlzásba viszem, hiába hozok sokat a konyhára. Meg is értettem volna, ha nem hagytam volna neki mindig borravalót, de így…

- Hagyj békén és add ide a kávémat mert ideges leszek. – forgattam meg szemeimet unottan. Nagy átlagban igenis érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, de azt, hogy a többség elítéli a koffein iránti ilyen szintű vonzalmamat már rég hidegen hagyott.

- Reggelenként olyan vagy, mint valami besavanyodott öregasszony a kávéd nélkül.

- Fogd be. Te a nap minden percében meleg vagy.

- Mivan? De hát én nem is… - és akkor megláttam. Ott ült a sarokasztalnál az ablak mellett és elmélyülten tanulmányozta a telefonja kijelzőjét. Nem tűnt boldognak, de ahhoz képest, hogy az én életkedvem milyen szinten szállt el a látványától, ő kifejezetten vidám volt. Villámgyorsan téptem ki a hajgumit a hajamból és engedtem, hogy hosszú hajam az arcomba hulljon eltakarva azt. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Komolyan mondom, szabályos pánikroham tört rám, miközben kezemmel az arcomat takarva próbáltam felmérni a pult ahol álltam és a kijárat közti távolságot.

- Allyson…minden oké? – húzta végig az orrom előtt Jamie a kávés poharat.

- Sshhh! Ne mond már ki a nevem, még meghallja! – sziszegtem rá kétségbeesetten, miután szinte kitéptem a kezéből a papírpoharat és elkezdtem kikotorni a pénztárcámból az aprót. Lecsaptam a pultra a pénzt, inttettem a tökéletesen értetlen Jamie-nek, majd lendületesen megfordultam, hogy… hogy a poharam tartalmát az utolsó cseppig elkenjem Harry Styles hófehér ingjén.

Harry

-Egyetlen rohadt Starbucks van az egész városban, nem tudom elhinni, hogy eltévedtetek. – temettem arcomat a tenyerembe, miközben igyekeztem nem beleejteni a telefonomat a forró kávéba.

- Nyugalom, maximum húsz perc és ott vagyunk. Niall épp térképet vesz. Hé Niall… mi a franc?! Majd hívlak, ha odaértünk Harry. – és letette. Egyszerűen csak kinyomta nekem a telefont, amikor szerintem egyértelmű volt, hogy ideges vagyok. Kedvtelenül ejtettem az üvegasztalra a mobilt és dőltem hátra a székben. Unottan futtattam végig a tekintetemet a kávézóban tartózkodókon. Ez a nyaralás kezdett egyre röhejesebbé válni, tekintve, hogy ebben a tetves városban már mindannyian eltévedtünk. Az meg, hogy Louis és Niall napi rendszerességgel, már más kérdés. Kezdtem úgy érezni, hogy hiba volt annyit könyörögni Paul-nak egy kis szünetért. Az elmúlt egy hét alatt végülis ugyanaz történt, mintha Londonban maradtunk volna. Ha Zayn-nek nem lett volna valami nevetséges szerelmi bánata valószínűleg el se jöttünk volna. Ohh, elnézést, nem Zayn hibája, hanem Liamé, aki szent kötelességének érzi, hogy mindenki lelkét ápolgassa. Kezdtem már unni, hogy sehova nem mentünk, csak a bérelt apartmanban növesztettük a seggünket esténként és ezerszer látott filmeken rágtuk át magunkat. Izgalomra vágytam, vagy legalább csak, hogy történjen valami. Bármi.

- Sshhh! Ne mond már ki a nevem, még meghallja! – cseppnyi érdeklődés nélkül fordultam a pult felé, majd semmi figyelemfelkeltőt nem találva, ugyanazzal a lendülettel forduljak vissza a telefonomhoz. Hogy aztán a felismeréstől halkan felnevessek. A térképes lány. Amikor először láttam azt hittem, hogy valami fanatikussal van dolgom és azért blokkolt le, amikor útbaigazítást kértem tőle. De túl könnyen elengedett utána, hogy az legyen. Izgalomra vágytál Harry, generálj magadnak, sok szerencsét hozzá.

Farmerom zsebébe csúsztattam a telefonomat, majd elindultam a pult felé. Semmi veszíteni valóm nem volt. Louis azt mondta húsz perc múlva itt vannak, ami azt jelenti, hogy körülbelül van egy órám. Halványan elmosolyodtam, miközben mögé léptem, remélve, hogy sikerül majd kellemes meglepetést okoznom neki. Ehhez képest ő okozott nekem, de koránt sem olyan kellemeset. A kávé forró cseppjei beborították az egész ingemet és biztos voltam benne, hogy később sokkal jobban fog fájni a helye, mint most.

-Jesszusom, annyira sajnálom! – sikoltott fel rémülten, miközben lekapott a pultról egy adag papírtörlőt és megpróbálta felitatni vele a kávét. Nem mintha már sokat segíthetett volna rajta, hogy leforrázta a bőrömet.

- Nyugalom, túlélem. – toltam arrébb a karját. Nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem volna, mert erővel próbált segíteni, miközben csak úgy ömlöttek belőle a bocsánatkérés különféle variációi.

- Kórház. Igen, el kell menned a kórházba. – bólogatott magának hevesen, miközben ki sem kérve a véleményemet elkezdett a kijárat felé taszigálni, ami az igazat megvallva nekem egyáltalán nem volt ínyemre, mégsem ellenkeztem különösebb képen.

- Egyáltalán nem kell semmi féle kórházba mennem. Csak egy tiszta ingre van szükségem és…

- És mi van, ha nem tudom hányadfokú égési sérülést okoztam neked?! Le fognak csukni nyolc napon belüli testi sértés miatt! – hadarta, miközben továbbra is erőteljes lökésekkel ösztönzött a kávézóból való távozásra. Nem volt szándékos, de elröhögtem magam. Fel sem tudtam fogni, hogy miért görcsölt rá ennyire egy kis balesetre. Végülis nem ejtett rajtam halálos sebet. Kicsit talán megégett a bőröm, de semmi komoly. Erre Ő úgy viselkedik, mintha megpróbált volna meggyilkolni. Esélyt sem adott a tiltakozásra, ahogy kirángatott a Starbucks-ból, miközben előkotort a táskájából valami kocsi kulcsot. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy mégis csak egy őrült rajongóval van dolgom, aki azt forgatja a fejében, hogy elrabol. De ahogy rám pillantott a kétségbeeséstől hatalmasra tágult szemeivel, elvetettem ezt az ötletet és csak vállat vonva követtem. Mégis mi bajom lehetne belőle, hogy ha adnak valamit, amitől hamarabb hagy alább a kellemetlen égés. Egyébként sem lenne szerencsés, ha a paparazzik kiszúrnák, hogy az utca kellős közepén rángat valaki a kocsija felé.

Remegő kézzel markolta meg a kormányt, ahogy beültem mellé az anyósülésre és apró mosollyal a szám szélén fordultam felé.

-Nyugtass meg, hogy tudsz rendesen vezetni és nem fogunk karambolozni. – nem válaszolt csak egy ingerült pillantást küldött felém, miközben beindította a motort és kigurult a parkolóból.

Tíz perce ültünk nevetséges csendben, mikor megszólalt a telefonom. Úgy tűnik most az egyszer Louisnak sikerült mégis időben odaérnie. Pech, hogy hiába.

-Hol vagy? – tisztán hallatszott a hangjában a büszkeség.

- Egy kocsiban. Valami őrült rajongó betuszkolt az autójába. – a mellettem ülő, kicsit erősebben taposott bele a fékbe, mint szükséges lett volna. Felháborodottan kapta felém a fejét.

- Hogy mondod?! Harry hol a francban vagy?

- Nem vagyok se őrült, se a rajongód és nem tuszkoltalak be sehova!

- Ne stresszelj Lou, kicsit leforráztam magam, menjetek vissza a lakásba, majd megyek én is. – nevettem fel halkan, majd nem megvárva a tiltakozását letettem a telefont és visszacsúsztattam a zsebembe. Figyeltem, ahogy a mellettem ülő lány idegesen áll be a bejárathoz legközelebbi parkolóhelyre, aztán kiszáll a kocsiból és megvárja, amíg én is követem a példáját.

- Nagy fiú vagyok, menni fog egyedül is, majd hívok egy taxit. – húztam gunyoros mosolyra ajkaimat, miközben elindultunk a recepció felé.

- Fogd be. – csak képzelem vagy tényleg kezd nem kedvelni engem? Kellemetlen.

Allyson

Idegesen tördeltem az ujjaimat, miközben arra vártam, hogy Harry kijöjjön végre a nővértől. Nem akartam elhinni, hogy ez az egész megtörtént velem. Eséllyel pályázhattam volna a világ legszerencsétlenebb embere címre. Nincs még egy akkora idióta mint én, halál komolyan mondom. Nem is létezik, hogy képes vagyok testi sértést okozni egy olyan srácnak, akiért a fél világ odáig van. ESÉLYTELEN! Annyira szerettem volna lelépni, mielőtt kijön a folyosóra, ahol várakoztam. A hófehér kijárati ajtó szinte könyörgött érte, hogy vissza se nézve rohanjak ki rajta. De túl nagy volt a bűntudatom hozzá, hogy komolyan meg is tegyem. Pedig biztos voltam benne, hogy egyrészt: nem okoztam neki akkora problémát, másodszor: nem törne darabokra, ha itt hagynám. Az igazat megvallva hiába csorgott utána a nyálam, nem volt túl vonzó a lehetőség, hogy még több időt kelljen a társaságában töltenem és ezáltal csak még nagyobb idiótát csinálnom magamból. Mert valószínűleg annak tart. Egy batár nagy idiótának.

Ahogy kinyílt a kórterem ajtaja abbahagytam az ablakpárkányon való ideges kopogást és bűnbánóan pillantottam a kilépőre. Egyáltalán nem úgy festett, mint akit nagyon megviselt volna, hogy az ingjével együtt tönkre tettem a bőre legfelső rétegét is. Vele ellentétben én viszont nagyon is kellemetlenül éreztem magam.

-Na? – köszörültem meg a torkom és próbáltam a legtermészetesebben viselkedni. Pont mint aki napi rendszerességgel forráz le sztárokat és hurcolja őket kórházba.

- Elég súlyos… másodfokú égési sérüléseim vannak. Holnap vissza kell jönnöm kontrollra. – torzult el az arca.

- Jajj nee, annyira sajnálom, én tényleg nem akartam! Istenem, akkora egy… - és elröhögte magát. Pontosabban jól kiröhögött. Át sem gondolva mit csinálok, dühödten boxoltam bele a karjába, mire csak még jobban nevetett.

- Seggfej! – sziszegtem, miközben sértődötten indultam el a kijárat irányába. Reméltem, hogy ott marad és beváltja az ígéretét miszerint fog egy taxit és úgy jut haza. De nem, behozta a lemaradását és jót szórakozva rajtam lépkedett mellettem.

- Ne dühöngj már Madison. Madison ugye? – azt hittem ennél jobban már nem tud a lelkembe és a büszkeségembe gázolni. Hát tévedtem.

- Persze, Madison. – hagytam rá. Mit számít, hogy tudja e nevem vagy nem? Ha szerencsém vagy most láttam utoljára. A fenéket! Nagyon is zavart, hogy nem emlékezett rá! Mégis, hogy lehet valaki ekkora egy bunkó?! Nem is tudom mit képzeltem…

- Szóval akkor hazaviszel?

 POFÁTLAN! NEM!

-Ha megmondod a címet, hogyne.

Én egy idióta vagyok.

Mégis mi a rohadt életért esik olyan nehezemre nemet mondani? Erősen kétlem, hogy akkora kárt okoztam volna a rajongói által fényesre polírozott lelkecskéjén, ha lerázom. Ha meg mégis – aminek egyáltalán semmi esélye – akkor se lenne semmi. Azt hiszem, az egyetlen akinek joga van felháborodni, az én vagyok. Végülis, én megjegyeztem az Ő nevét és nem találtam ki helyette valami mást. Már, hogy tehettem volna egyáltalán? Nevetségesen hatott volna az egész helyzet. Mégis, most akkora egy… annyira…bahh! Utálom, hogy ennyire hajlítható és befolyásolható vagyok. Az ég világon semmi jó nem származik belőle, azon kívül, hogy könnyen jutok felszínes barátságokhoz azáltal, hogy mindenkinek szívességet teszek. Mostantól semmi hülyeségbe nem egyezek bele. NEM!

-Mi lenne, ha most én vezetnék? – nem csodálom, hogy Harry megint az arcomba röhögött, el tudom képzelni milyen fejet vághattam. Lassan listát kell írnom a kikupálni való tulajdonságaimról.

- Te… britt vagy… - állapítottam meg rendkívül elmésen. - … vagyis a másik oldalon van a kormány… - folytattam egyre inkább tanúbizonyságot téve a felülmúlhatatlan intelligenciámnak. Annak ellenére, hogy már megint meg-meg rándultak az arcizmai, Harry csak lassan bólogatott.

- Szó sem lehet róla. – rendben, tagadhatatlanul megfordultak a fejemben olyan gondolatok, hogy lepasszolom neki a slusszkulcsot, bepattanunk a kocsiba, benyomjuk a rádiót és az ablakokat tövig letekerve száguldozzunk az úton, netalántán még a nem létező sálamat is kifúvatva az ablakon. De mivel megfogadtam, hogy elkezdtek nemet mondani, így kénytelen vagyok félre tenni a bűntudatomat illetve szigorúan az aszfaltot bámulni, ha nem akarok megtörni. Ha még hangosan dalikázni is kezdenék, hogy kizárjam Harry ellenállhatatlanul mély hangját, amin épp próbál meggyőzni róla, hogy gond nélkül menne neki a vezetésem, talán nagyobb sikerrel járnék. De azt ugye mégsem tehetem. Főleg, hogy az egyetlen dallam, ami jelenleg eszembe jut, egy az Ő számaik közül. Azt hiszem meglehetősen kínos lenne, ha azzal próbálnám kizárni a hangját, hogy ugyanazt képzelem a helyébe.

Az élet szar. Én meg még annál is nagyobb szar vagyok, hiába is hangzik ez most szarul és önmarcangolóan. Szar az ellenálló képességem. Szar lennék téglának. Ráadásul a szókincseim is nagyon szar.

Úgy kapaszkodtam az ülésembe, hogy már szinte elgémberedtek az ujjaim. Arra már sikerült rávennem magam, hogy kinyissam a szemem és abbahagyjam az idegesítő sípolást, azonban még mindig nem voltam hajlandó kioldani a biztonsági övet és elengedni az üléshuzatot, hiába volt meg a veszélye, hogy lassan kilyukad a körmeim által gyakorolt nyomás miatt. Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy idegességemben elkezdtem játszani a slusszkulccsal, elejtettem és nem voltam elég gyors, hogy még Harry előtt felvegyem. Ha egyszerűen csak a táskámba süllyesztettem volna és nem nyitottam volna vitát a kocsim használatáról, erősen kétlem, hogy halálfélelemben kellett volna eltöltenem azt a tíz percet,(amit én sokkal többnek éreztem) ami alatt a kórház parkolójából a lakótelepre értünk. Még akkor sem voltam ennyire megrémülve, amikor engem ültettek először kormány mögé. Sőt, kifejezetten nyugodt voltam, illetve egész jónak bizonyultam. Attól az apró ténytől eltekintve természetesen, hogy tropára vágtam egyszerre három kereket. Részletkérdés.

Eszemben sem volt reagálni a már harmadjára torkát megköszörülő Harryre. Majdnem megölt, – szerintem, de gyakorlatilag elég jól ment neki. Azt hiszem csak az agyam gyártott téves képeket a korai halálomról. – eszemben sincs rámosolyogni, aztán elköszönni tőle, ahogy azt kéne. Csak szálljon ki a kocsimból és hagyjon már békén. Túl sok volt ez nekem. Jó, rendben: magamtól is tudom, hogy az én idegeimmel vannak problémák. Végülis semmi különös nem történt. Semmi olyasmi, amit nem kéne tudnom megemészteni. Hiszen csak leforráztam Harry Styles-t és megengedtem neki, hogy hazafurikázza magát a kocsimmal annak ellenére, hogy rohadtul nem vezethetne ebben az országban. Nem is értem miért vagyok egy cseppet feszült. Mintha csak nem ittam volna kávét egész nap. Pedig biztos vagyok benne, hogy kifizettem Jamie-nek a karamellás latte machiatomat, aztán… ráborítottam a fürtösre itt mellettem. Aha, máris sokkal elnézőbb vagyok magammal szemben. Lehet, hogy illene meghívatnom magam egy kávéra? Végtére is, miatta nem kaptam meg az adagomat. Ha nem settenkedik mögém olyan alattomosan, akkor most mindenki nyugalomban lenne. Főleg én, hála a koffeinnek. Ami most, belegondolva, hogy nem kaptam meg, még jobban hiányzik.

Éreztem, ahogy az ajtó kinyílik mellettem, de őszintén szólva nem tudtam mire vélni. Úgy terveztem, hogy mikor Harry majd megunja, hogy nem reagálok az ég világon semmire, kiszáll a kocsimból, itt hagy, én meg szépen átmászok a másik oldalra. Semmi értelme nem volt, hogy megkerülve a kocsit kinyissa nekem az ajtót. Ami azt jelenti, hogy nem is értékeltem a gesztust kimondottan. Érdektelenséget színlelve emeltem fel a fejem.

-Bejössz? – intett a kivilágított apartman felé, aminek a felhajtóján álltunk. Már magában a kérdést is nevetségesnek tartottam, nem hogy pozitív választ adjak rá. Ennek ellenére kezdtem úgy érezni, hogy hiába utasítom vissza határozottan, tíz perc múlva a kanapén fogok ücsörögni egy pohárral a kezemben, amit szintén nem akartam.

- Nem. – bólintottam cseppnyi meggyőződés nélkül. Végülis… mi bajom származna belőle, ha bemennék egy kicsit? Az eddigiektől eltekintve… nem! Teljesen hidegen hagy, hogy az életben nem adódik többet ilyen lehetőségem és talán úgy halok meg, hogy majd visszasírom ezt az egy napot és…nem! De talán, ha csak pár percre bekukkantanék, aztán már…Allyson nem! Most szépen elköszönsz, átpakolod a formás kis hátsódat a másik ülésre, haza mész, benyomsz valami filmet, ami leköti a gondolataidat és eszedbe sem jut, hogy bárkinek megemlítsd mi történt ma, ha nem vágysz egy kiadós hisztire a fanatikustól, akik körül vesznek.