2. I wanna go to an other way

Allyson

Nem hinném, hogy eltúlzom a dolgot, ha azt mondom: megérdemeltem volna, hogy valaki jól tarkón vágjon. Egyre inkább kezdtem megbánni, hogy ma reggel elhagytam a pihe-puha ágyikómat és képes voltam kitenni a lábam az utcára, hogy kezdetét vegyék az egymást követő katasztrófák. Azonban az is lehet, hogy egy cseppet túldramatizálom a dolgot, ami nem lenne meglepő tekintve, hogy rólam van szó. Az igazat megvallva ahelyett, hogy jó szokásomhoz híven indokolatlanul pánikolok és csapok oltári nagy balhét, inkább örülnöm kéne. Ugye? Hiszen nem mindenkinek adatik meg a lehetőség, hogy sztárocskákkal töltheti a délutánját. Fogadni mernék, hogy nem egy rajongó ölni tudna, hogy a helyemben lehessen. Csakhogy én nem vágytam erre. Csak meg akartam kapni a kávémat és négyórási sétámat megtéve a parkban el akartam fogyasztani, miközben a kutyáikat sétáltató embereket figyelem. Meg sem fordult a fejemben a gondolat, hogy majd szépen megzavarják az én kis ártatlan és ez idáig tökéletesen bevált rutinomat.

Ennek ellenére mégis egy olyan apartman ajtajában álltam, amit még akkor sem tudtam volna kibérelni még egy hét erejéig sem, ha napi húsz órákat robotolok a sarki étteremben, ahol dolgozom. Sőt, még azt is meg merném kockáztatni, hogy a büdös életben nem lesz annyi pénzem, hogy egy ilyen közelébe kerüljek. Nem mintha nem szerettem volna. Hiszen már évek óta csodálom csorgó nyállal a gyönyörűen kivilágított luxusházakat. A sövény mindenhol elképesztő precizitással volt levágva, a fű, mintha csak körömollóval nyisszantották volna le minden egyes szál felesleges részét, sehol sem találhattunk rozsdásodó ereszt, kopó háztetőt vagy pergő vakolatot. Az egész lakótelep úgy festett, mintha csak kiemelték volna valami méregdrága környéket ábrázoló magazin címlapjáról. Amikor csak megtehettem felkanyarodtam a tökéletesre csiszolt kövekkel kirakott útra és végighajtottam a pompás házak között, eljátszva a gondolattal, hogy egyszer akár majd én is birtokolhatom az egyiket. Ennek ellenére az egyetlen alkalom, amikor betettem a lábam az itt álló épületek egyikébe, csupán annak volt köszönhető, hogy kénytelen voltam segédkezni tavaly a végzősök szalagavató báljával. Attól eltekintve, hogy keményen megsínylettem a kis kiruccanást abba a mini-palotába, csak még inkább magával ragadott az álmodozás.

Mégsem ez volt az oka, hogy idegesen harapdáltam a szám szélét és hirtelen rettentő kényelmetlenül éreztem magam a ruháimban, nem beszélve arról, hogy nevetséges módon még a tenyerem is izzadt. Egyszerűen csak képtelen voltam elhinni, hogy jó az amit csinálok. Az ember nem szokott csak úgy bemászkálni olyan emberek házába, akiket csupán pár órája ismer, ez alól persze kivételek a könnyűvérű évfolyamtársaim, akik meg vannak róla győződve, hogy ha minden éjszaka más ágyába másznak, nagyon lazának tűnnek majd. Ostoba ribancok. Azonban képtelen lettem volna tagadni, hogy rettentően kíváncsi voltam. Még akkor is körül akartam nézni, ha félretesszük azt a tényt, hogy az ajtón kopogtató Harry épp az előbb kócolta össze azokat az imádnivaló kis fürtjeit. Ha őszinte akarok lenni némi csalódást éreztem, hogy nem leszünk kettesben, de ez olyan gyorsan el is tűnt, mint ahogy jött, amikor elfogadhatatlan képsorok pörögtek le lelki szemeim előtt. Kezdtem nagyon hülyén érezni magam. Mindent összevetve igazából nem volt annyira gáz a helyzetem, mégis ez volt életem legzavarbaejtőbb szituációinak sorozata. Lehetőség szerint mindig kerültem a feltűnést, már csak azért is, mert a koordinációs és egyéb képességeim hajlamosak voltak akkor cserben hagyni, amikor épp a legnagyobb szükségem lett volna rájuk.

Amikor kinyílt az ajtó épp megpróbáltam kibogozni egy rakoncátlankodó gubancot a hajamból, hogy aztán felpillantva még azt is elfelejtsem hogyan kell levegőt venni. Nem is tudom hogy kéne leírnom az élményt: mintha hirtelen valaki takaros kis tábortüzet rakott volna valahol a mellkasom közepén, mialatt leküldött egy adag pillangót valahova a gyomorszájam környékére. Csakhogy tisztázzuk: a képek és a videók, amiket ezer meg egyszer dugtak az orrom alá, egyáltalán nem tudják visszaadni a valóságot. Soha életemben nem láttam még ennyire hosszú szempillákat, amik az elképzeléssel ellentétben nem súrolják a visszataszító határát. El sem tudtam képzelni, hogy a bronzos árnyalatú bőr lehet ennyire vonzó is, nem beszélve a tömény értelmet sugárzó barna szemekről, amiket ezidáig egyáltalán nem találtam attraktívnak. Ahogy érdeklődve vonta fel egyik szépen ívelt szemöldökét és pillantott a mellettem álló Harry-ről rám, kínos vagy sem, kedvem lett volna őrült sikoltozásba kezdeni és könyörögni neki, hogy tegyen velem valami olyat, aminek még az említésébe is belepirulhatnék. Ehelyett csupán egy meghatározhatatlan hangra futotta valahol a csuklás, a nyelés és a sikítás közt.

Arra már rég rájöttem, hogy az elhatározásom ma semmit sem ér, de hogy már az arcizmaimat se tudjam kontrollálni az már tényleg tűrhetetlen. Szerettem volna csak a szégyentől vöröslő fejjel elbujdosni valahova, ahol egy jó ideig senki nem bukkanhat rám. Mégis milyen reakció az egy egyszerű „sziá”-ra, hogy eltátod a szádat és magadban azt visítozod, hogy „AZT MONDTA SZIA! SZIA! TE JÓ ISTEN, AZT MONDTA NEKEM, HOGY SZIA!!! NEKED IS SZIA, SZERETLEK!”? Az egyetlen értékelhető tettem talán az volt, hogy nem mondtam ki hangosan a gondolataimat. Elmondhatatlanul nevetséges lett volna. Vagy nem. El tudom képzelni, hogy naponta ötvenszer kap szerelmi vallomásokat, amin természetesen egyáltalán nem csodálkozok.

Ha javítani akarnék a saját helyzetemen, akkor megemlíteném, hogy ezidáig sosem fordult elő velem, hogy megőrülök valami pasi látványától. Sőt még azokat is elítéltem, akik velem ellentétben hisztérikus vihogásba kezdtek, ha a kiszemeltjük megkérdezte van e náluk egy zsepi/toll/rágó. Én mindig igyekeztem normálisan viselkedni, több, de inkább kevesebb sikerrel. Nem az önmegtartóztatással volt problémám, ugyan. Ha akartam olyan frigid tudtam lenni, hogy büszkén állhattam volna mintát egy jégszobrásznak. Inkább… hogy is mondjam. Sosem volt az erősségem a váratlan helyzetek nőies lereagálása. Vegyük például azt az esetet, amikor elérkezett a pillanat, amire olyan hetedikes korom óta vártam és Danny Troswood meghívott egy kávéra. Ahelyett, hogy mosolyogva fogadtam volna el az invitálását, egyszerűen közöltem vele, hogy ma már megvolt az adagom és ha nem akarja, hogy koffeinmérgezést kapjak, hagyjon békén. Mindezt a szükségesnél jóval hangosabban és agresszívebben. Nem is próbálom tettetni, hogy nem értem miért nem keresett többet. De ez volt az eddigi legsimább eset. Ugyan nem szeretek emlékezni rá, néha még is eszembe jut az elcseszett első csókom. Lehet, hogy nevetséges de szivárványra, pónikra, meg csillagokra számítottam. Ehelyett mit kaptam? Héliumos lufit és egy adag mustáros hotdogos szájízt, amit nem felejtettem el megemlíteni szerencsétlen srácnak. Őszintén szólva szerintem abnormális, hogy mennyire el tudom rontani a meghitt pillanatokat – nem mintha egy szülinapi zsúr tizenkét évesen annyira meghittnek és romantikusnak számítana – csupán a létezésemmel. Mert ugye nem elég, hogy életem saját fontos momentumait el tudom rontani, a tökéletes időzítéseimnek köszönhetően a körülöttem élük ugyanebben a megtiszteltetésben részesülhetnek. Ne is próbálj meg szerelmet vallani valakinek, ha a közelben vagyok, az eljegyzést meg aztán pláne felejtsd el, mert még a kórházban kötsz ki enyhe agyrázkódással, mert fejbe talált a pezsgős üveg dugója. Mint Andy bácsit. Félreértés ne essék, nem vagyok szerencsétlen. Egy cseppet talán esetlen és peches, de nem tartozom a névtelen lúzerek közé. Oké, azt sem akarom elhitetni senkivel, hogy bármi esély van rá, hogy jövőre megnyerjem a bélkirálynői címet az érettségi bálon, de… Mindennek ellenére csak összejöttek nekem is dolgok, még ha nem is úgy, ahogy szerettem volna vagy elképzeltem. Esetenként ugyan a röhejes ragaszkodásom a filmbéli jelenetekhez rontott el mindent, de mégiscsak megvolt.

Miután sikerült még inkább bebizonyítanom, hogy vétek lenne besorolni a normális emberek közé, köszörüljük meg a torkunkat és köszönjünk vissza az útból épp félreálló isteni alaknak.

Harry

Ha nem kínzott volna az unalom rettentően valószínűleg már rég megszabadultam volna Madisontól. De tagadhatatlanul szórakoztató volt figyelni, ahogy szinte az arcán látszik, ahogy vitatkozik magával. Nem, nem voltak semmi féle hajlamaim a szadizmusra, de mégis hogyan tudtam volna ellenállni egy olyan nő látványának, aki miattam gyötrődik úgy, hogy az égvilágon semmit nem tettem? Bár az igazat megvallva nem vagyok benne biztos, hogy nevezhetem őt nőnek… inkább olyan, mint valami elveszett kiskutya, aki próbál erősnek tűnni mégis rettentően be van fosva és nem tudja mi fog történni vele. Hihetetlen mire nem képes ráfanyalodni az ember, ha képtelen magának elfogadható szórakozást szerezni. És, ha őszinte akarok lenni, kellett egy gyors fuvar is, semmi kedvem nem volt kávéfoltos inggel taxit fogni egy városban, amit alig ismerek. Mi van ha valami fanatikussal akadok össze? Órákig nem szabadultam volna meg tőle, pláne ha riasztja a helyi rajongó klubbot is. Szó se róla, imádom a rajongóimat, de néha túlzásba viszik.

Amikor Zayn kinyitotta az ajtót azonnal láttam, hogy sikerült szörnyű hangulatban elkapnunk. Nem tudom mit művelt tegnap este, de mióta elvonult a szobájába nem láttam és azóta a sötét karikák még sötétebbek voltak a szeme alatt, meg sem próbálta belőni a haját és még egy kósza mosoly sem kúszott az arcára, amikor megpillantott minket. Normál esetben elvártam volna tőle egy mindentudó nevetést Madison látványára, amit követő megállapítást pedig gyakorlottan kellett volna hárítanom, hiába voltam tökéletesen tisztában vele, hogy semmi esélyem bármit is titkolni. De jelen pillanatban egyrészt meg sem kíséreltem előrángatni Zayn-ből az embert, másrészt pedig semmi titkolni valóm nem volt Madinsonnal kapcsolatban. Akinek jól láthatólag egyáltalán nem okozott csalódást Zayn lestrapált külleme. Azt az artikulálatlan nyögést, amit kiadott magából, már meg sem akartam hallani, és nem csupán azért mert nevetséges módon sértette a büszkeségemet, hogy én nem váltottam ki belőle ilyen reakciókat. De hát pár perce épp ennek örültem, nem igaz? Hogy nem kezdett eszeveszett sikoltozásba már akkor sem, amikor megkérdeztem tőle merre kell tovább mennem. Sőt, még az is imponált, hogy minden jel arra mutatott, hogy nem loptam be magam a szívébe. Zayn viszont láthatólag nagyon is, tekintve hogy én kezdtem attól tartani, hogy kicsordul a nyál a szája szélén, miközben visszamotyogott egy félénk „hello”-t.

Mielőtt bármit mondhattam volna, esetleg beinvitáltam volna Madison-t, Niall rondított bele a képbe. Pont úgy nézett ki, mint aki épp most menekült volna egy atomháborúból. De jobban megnézve, inkább úgy tűnik megpróbálta használni a tűzhelyet. Meg is sajnálnám, ha nem festene ennyire nevetségesen az összekócolódott hajával a kiégetett sütőkesztyűvel a kezében. Ingerülten pillantott rám, amint észrevette az önelégült mosolyt az arcomon és már épp nyitotta volna a száját, hogy tegyen valami nemkívánatos megjegyzést, amikor konstatálta, hogy nem egészen vagyunk egyedül. Komoly erőfeszítéseimbe tellett, hogy ne visszafojtsam a röhögést az arckifejezésén hihetetlen gyorsasággal váltakozó érzelmek látványára. Az egyik pillanatban még jól láthatólag el akar küldeni az anyámba, a következőben pedig már tündéri mosolyt erőltetve az arcára próbál társalgást kezdeményezni Madisonnal.

Allyson

Tanácstalanul bámultam az elébem vágott szakácskönyvet. Sose voltam egy konyhatündér az igazat megvallva. A tudásom nem terjedt tovább a palacsinta és a zacskós leves készítésen, de még kifejezett vágyat sem éreztem, hogy bármi közelebbi kapcsolatot teremtsek, tegyük fel a malactöltéssel. Erre ezek azt akarják, hogy csirkét süssek nekik. Most halál komolyan? Szerettem volna közölni velük, hogy jobb lenne, ha inkább megengednék, hogy betárcsázzam a mobilomba a város egyik legjobb kifőzdéjének számát és rendeljek valami menüt, de egyszerűen képtelen voltam csalódást okozni, amikor Niall olyan reménykedve mutogatta, hogy miként működik a mikró, azon az imádnivaló ír akcentusán. Arról meg inkább már említést sem tennék, hogy amikor megláttam Liam kiskutyatekintetét a csirke említése hallatán, teljesen elvesztem. Ha engem kérdeznek, rettentő zavaró volt öt tök ismeretlen pasival egy házban lenni, akiknek sokkal több sárm jutott, mint amit megérdemeltek volna. Kivéve talán Zayn-t. Aki előtt őszintén szólva akár helyben térdre borultam volna, ha nem viselkedik olyan elutasítóan. Azt hiszem nem kedvel. Miért istenem, mond meg, miért kell mindig így kicseszned velem? Hmm? Egyszer nem lehetne szerencsém? Oké, mára már kijutott belőle elég, – igen, most már változtak a nézeteim – na de akkor is! Niall egy cukorfalat, a másfél óra alatt, amióta itt vagyok állandóan szóval tart, ami már csak azért is jó, mert visíthatnékom van, ha meghallom az akcentusát. Liam, nos fél órával ezelőttig nem értettem, hogy miért tört ki zokogásban Katy Higgins, amikor meglátta a telefonjára telepített twitteren, hogy csupán három perccel csúszott le Liam twitcam-járól. Louis a legröhejesebb ember, akivel életemben találkoztam, már attól összerándulnak a rekeszizmaim ha bevág egy fejet. Harry… nem tudom kommentálni, mert tíz perccel azután, hogy megérkeztünk leült a kanapéra, benyomta a TV-t és egy büdös szót sem volt hajlandó szólni, hiába érdeklődtem meg a lehető legkedvesebben, hogy lenne e szíves visszaszolgáltatni a kocsi kulcsomat. Még csak a fejét sem fordította felém. Seggfej. Zayn meg, az az isteni teremtmény – mert másként nem tudok rá gondolni – bevonult a szobájába és jól bevágta maga mögött az ajtót, hogy aztán olyan hangerővel bömböltesse az R’n’b-t, hogy még Én - aki nap-mint napi tépi a saját dobhártyáját – is meglepődjek. De úgy tűnt ez a többieknek nem okozott fennakadást.

-Öhm… biztos nem akartok valami… könnyebbet enni? Mondjuk egy salátát? Isteni paradicsom salátát csinálok és nem telik bele öt percbe, mire elkészül. Vagy esetleg… - mindent megpróbáltam, de Niall egy egyszerű mozdulattal csak közelebb tolta a szakácskönyvet a kemény fa asztalon. Ahogy rápillantottam a gőzölgő és feltehetőleg íncsiklandozó csirkét demonstráló képre képtelen voltam más reakcióra egy elkeseredett sóhajon kívül. Ahogy a székkel együtt eltoltam magam az asztaltól, mintha a csikorgó kő csak az én halálsikolyomat tükrözte volna. Oké, ez nevetségesen drámai volt a helyzethez képest. Végülis, mi történhet legrosszabb esetben? Okozok nekik egy cuki kis gyomorrontást. Amit biztosan nem fognak nekem megköszönni. Aztán kórházba kerülnek és hetekig kell majd ápolni őket. Majd a menedzserük felelősségre fog vonni és több millió dolláros pert indít ellenem. Én és az egész családom elvesztjük a házunkat, a kocsinkat, az összes pénzünket és talán még azt a rühös macskát is elviszik. Anyámék kitagadnak. Kénytelen leszek egy híd alá költözni és hátralévő életemben a főtéren kéregetni a régi barátaimtól. Aztán magányosan meghalni az egyik sikátorban a büdös szemeteszsákok közt, ahol aztán majd a patkányok falják fel élettelen testemet.

JESSZUSOM ALLYSON, TÚL ÉLÉNK A FANTÁZIÁD!

Megköszörültem a torkom, majd megpróbálva elüldözni a fejemből az iménti vészterhes gondolatokat – amikről őszintén szólva fogalmam sincs mégis miképp fogantak meg a fejemben – még egyszer utoljára átolvastam a hozzávallók listáját, majd azzal a nemes céllal álltam fel, hogy meg is keresem őket, amivel még egy kicsit az időt is húzhattam volna. De pechemre a márvány pulton az utolsó gerezd foghagymáig minden katonás rendben volt felsorakoztatva, Liam pedig, mint aki jól végezte dolgát, mosolyogva támaszkodott a hűtőnek. Én nem értem ezeket az embereket. Mégis mi a francért viselkednek velem ennyire felszabadultan és barátságosan alig két órányi ismeretség után? Az Ő helyükben én nagyon egyszerűen kiküldtem volna magam a házból és megpróbáltam volna elkerülni a jövőben. Nem mintha akkora veszélyt jelenthetnék rájuk. Hiszen lássuk be: százhatvanhárom centi vagyok és alig nyomok ötven kilót, nem hinném, hogy bármi féle kárt tudnék okozni bármelyikükben is. Talán Liam ellen lenne esélyem… Ő könnyű prédának tűnik… Te jó és Allyson, fejezd már be. Ideje lenne kivizsgáltatni magad, mert súlyos problémáid vannak. De ha esetleg bizalmatlankodni támadna kedvem ezzel az öt eddigi ismereteim szerint hibátlan lénnyel, akkor azt is feltételezhetném, hogy csak vacsorát akarnak főzetni velem. És ha így van, akkor nagyon szarul választottak mert nem kis eséllyel fordulhat elő, hogy megmérgezem őket, esetleg felrobbantok a házat. Milyen kár, hogy egyikük sem tudja, hogy közveszélyes vagyok.

Közel tizenöt perce szenvedtem a zöldségek kockázásával. Az eddig rendkívül türelmes Niall és Liam is megunták már a szerencsétlenkedésemet és inkább csatlakoztak a neten szórakozó Louishoz. A hagyma csípte a szememet, félő volt, hogy a szemembe gyűlt könnyek elhomályosította látásom miatt megszabadítom magam egy feleslegesnek épp nem mondható ujjtól. Kezdtem nagyon ideges lenni, amiért mindig találtam valami kifogást, ha kedves anyám megpróbált bevonni a főzőcskézés rejtelmeibe. Igazán felléphetett volna erélyesebb módon is, akkor most nem kéne itt égetnem magam. Dühödten csaptam le a kést a vágódeszkára. Nem csinálom tovább. Nem csinálom tovább! Nem kényszeríthetnek rá! Mégis mi vagyok én, valami bejárónő?! Ezután arra fognak kérni, hogy takarítsam ki a házat vagy mi a franc? Hiszen nem is ismerem őket!

-Add ezt ide. – Harry apró mosollyal a szája szegletében fejtette le a kés nyeléről a szorítástól elfehéredett ujjaimat. Fél kézzel arrébb tolt, majd olyan könnyedséggel állt neki apró kockákra vágni a hagymát, hogy konkrétan elszégyelltem magam. Lemondó sóhaj szakadt fel ajkaim közül, miközben rákönyököltem a pult egy egyenlőre tiszta részére és onnan figyeltem Harry ügyködését. Az igazat megvallva kifejezetten zavarba ejtő volt, hogy klasszisokkal jobban boldogult a konyhában nálam. Ami már csak azért is zavart, mert meg sem próbálta titkolni, hogy élvezi a helyzetet. Le akartam törölni azt az önelégült vigyort a helyes ki pofikájáról, de fogalmam sem volt róla mégis hogyan kéne hozzá kezdenem. Végülis csak nem anyázhatok neki miután meghívott a házába.

 - Látom te sem tartozol a legnőiesebb nők közé. – várjunk csak, hiszen nem is hívott, hanem kényszerített azáltal, hogy ellopta a kulcsomat!

- Remélem megcsúszik az a kés a kezedben. – mosolyogtam rá szívélyesen, miközben erőteljesen szuggerálni kezdtem a még mindig szüntelenül dolgozó kezét. Hihetetlenül hosszú ujjai voltak és olyan ügyesen forgatta benne a kést, hogy minden akaratom ellenére is tisztátalan gondolatok fordultak meg a fejemben. Ami ugyebár nem elítélendő, ha az ember legjobb barátnője napokig képes lenne ezekről a kezekről áradozni és, hogy mit meg tudna khm… tenni velük.

Kelletlenül ráztam meg a fejem, miközben megnyitottam a csapot és jéghideg vízsugár alá nyomtam egy tál koktélparadicsomot.

-Mellesleg, mikor tervezed visszaadni a kulcsaimat? – kérdeztem csak úgy, érdektelenséget színlelve.

- Egyenlőre nem terveztem.

- Élvezed, ugye?

- Ennyire egyértelmű?

- Legalább magyarázatot adhatnál rá, hogy miért leled örömödet a gyötrésemben. Tudod, feljelenthetnélek, mert akaratom ellenére tartasz itt. Nem is ismerlek.

- Ez a legjobb benne, ismerkedünk. Egyébként meg, nekem nagyon úgy tűnik, hogy bármikor kisétálhatnál azon az ajtón, ha nagyon akarnál.

 - Nálad vannak a kulcsaim.

- Hívsz egy taxit.

- Azt akarod mondani, hogy képes vagy feltételezni rólam, hogy itt hagynám neked az én drágámat?

- Nem, de legalább nem kéne sokat gondolkodnod az indítékon, hogy vissza gyere és láss engem.

 - Kicsit el vagy szállva, nem gondolod?

- Talán ha tudnál észrevétlenül bámulni…

- Egyáltalán nem bámultalak!

- Hogyne…

- Tudod mit?

- Csupa fül vagyok.

- Te egy seggfej vagy!

- Most a lelkembe tiportál, nem tudom mégis, hogyan fogom ezt kiheverni.

Dühödten bámultam vissza a rajtam igencsak jól szórakozó Harry-re. Smaragdzöld szemei játékosan csillogtak, ami még inkább megnehezítette a dolgomat, ha haragudni akartam. Ismerkedni akar? Tényleg? Azt nem így szokás, csak elmondanám! Az emberek ilyen kezdeti stádiumban kedvesek, barátságosak vagy legalábbis mindenképp tapintatosak. Nem próbálnak belegázolni az ember büszkeségébe. Ami még inkább tetőzte ezt az egészet, hogy még mindig csak pár órája ismerem. Eltekintve a kis térképes incidenstől egy hete.

-Most bevágtad a hisztit? – bökött oldalba, mire először nevetséges módon halkan felsikkantottam, aztán összeszűkített szemekkel fúrtam be mutatóujjamat a bordái közé.

- Igen, rettentően megsértődtem rád, amint látod. – öltöttem nyelvet, miközben szem forgatva kitártam a pult fölött elhelyezkedő szekrény ajtaját. Hogy hatalmas lendülettel fejbe vágjam vele szerencsétlen srácot.