1. Somebody mixed my medicine

Allyson

3 héttel korábban

-Szóval?

Sosem tartottam magam kifejezetten okosnak vagy szellemesnek, de egyébként tökéletesen átlagos intelligenciahányadossal rendelkeztem és alkalmanként még egész szép szófordulataim is voltak. Arra viszont, hogy miért vágtam annyira mérhetetlenül ostoba arcot, amikor útbaigazítást kértek tőlem… nos, őszintén szólva az égvilágon semmi féle mentségem nincs. Végülis olyan városban élek, ami népszerű turistaállomás, így nem ritka, ha valaki leállít és megérdeklődi merre tovább. Mi ilyenkor az átlagos reakció? Kedvesen mosolyogva, segítőkészen, a karjaiddal hevesen gesztikulálva próbálod tudatni az irányt. Nem pislogsz és bámulod a segítségre szorulót egyetlen tetves szó nélkül. Márpedig én pont ezt tettem. Igazából minden elismerésem neki, hogy nem kezdett el szép, komótosan hátrálni és végül ott hagyni engem a nevetségesen buta kifejezéssel a képemen. És, hogy őszinte legyek: a helyében én sutba vágva minden férfiúi büszkeségemet homlok-hanyatt menekültem volna. Mert most tényleg, nem hiszem el, hogy nem futott át az agyán, hogy gyengeelméjű vagyok, amiért két percen keresztül pislogás nélkül bámultam rá. Biztos, hogy már felmérte az összes lehetséges menekülési útvonalat és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy elslisszolhasson. Már direkt vártam, hogy cseppet zavartan megköszönje a nagy semmit, aztán lelépjen. De nem, ó, ugyan már. Csupán érdeklődve vonta fel az egyik szemöldökét és türelmesen várakozott a válaszomra.

-Én… öhm. Sajnálom, mit is kérdeztél? – köszörültem meg a torkom, miután végre sikerült megtalálnom a nyelvem.

- Meg tudnád mondani, hogy hogyan jutok el… – rángatta elő a farmerja zsebéből a megviselt térképet. - … ide? – bökött rá egy pontra. Össze kellett szűkítenem a szemeimet és alaposan koncentrálnom, ha ki akartam venni, hogy hol akar kikötni, tekintve a papír állapotát. Szívesen megérdeklődtem volna, hogy mi az oka annak, hogy nem kapja elő az ultramodern telefonját és csekkolja le ott az útvonalat, de természetesen ráharaptam a nyelvemre, mielőtt még kínosabb helyzetbe hozhattam volna magam.

- Azt hiszem jobban tennéd, ha fognál egy taxit, a város másik végébe készülsz. – tudom, hogy szemrehányást kellett volna tennem magamnak, amiért ennyire nevetségesen viselkedtem. De… tisztázzunk valamit: mindig is az a fajta voltam, akit nagyon is meghatnak a lehetetlenül élénken csillogó zöld szemek és a kuszán, minden irányba meredező göndör tincsek, nem beszélve a legszebb mosolyról, amit életemben láttam. Nem mintha nem állapítottam volna meg ezelőtt vagy milliószor, hogy mennyire imádnivaló. Sosem voltam egy hatalmas rajongó, egyszerűen képtelen voltam olyannyira beleélni magam bármibe, hogy fussak utána, mint valami idióta és naphosszat az járjon a fejemben. De ez nem jelenti azt, hogy nem hagy bennem nyomot, ha mellettem megállás nélkül arról csiripelnek, illetve ebben az esetben bömböltetik a zenéjüket. One Direction. Hiszen még a stílusuk is teljesen hidegen hagyott. Nem voltam oda érte, hogy megállás nélkül a szerelmi csalódásaikról nyávogtak, mikor nyilvánvalóan egy kezükön meg tudták volna számolni mindannyian mennyi volt. Még a nevüket sem voltam hajlandó megjegyezni, nehogy véletlenül engem is beszippantson a nevetséges rajongó-örvény.

- Nem hinném.

- Tessék?

- Rosszul nézed a térképet. – láttam, ahogy megremeg a szája, az elfojtott mosolytól. Egész rendes volt tőle, hogy nem röhögött a pofámba, pedig tudtam, hogy megérdemeltem volna. Legszívesebben sikoltva rohantam volna fejjel előre a legközelebbi betonoszlopnak, ennek ellenére kínomban mosolyogva forgattam meg a másfél hónapos, kopott fesztiválbelépőt a csuklómon. Bele sem mertem gondolni milyen színt ölthetett az arcom. Nevetségesnek éreztem magam. Az egyetlen dolog ami vígasztalt, az az volt, hogy biztos voltam benne, hogy soha többet nem látom az életben.

- Ohh… akkor viszont csak végig kell menned ezen az utcán és jobbra megtalálod. – el se tudom mondani mennyire vártam már, hogy megszabaduljak tőle. Ó, igen, én is teljes képtelenségnek tartottam, hogy valaha el akarok majd menekülni egy ilyen kaliberű pasi elől, de tekintve, hogy porig aláztam magam előtte, nem volt más választásom.

 - Harry. – nyújtotta felém a kezét. Ötletem sem volt miért mutatkozik be.

- Allyson. – fogadtam el pár másodpercnyi gondolkodás után a felém nyújtott kezet. Elmosolyodott, aztán biccentette egyet és elsétált az általam imént mutatott irányba.

Két héttel korábban

Allyson

Azt mondják minden embernek csak egy szerelme van az életben. Osztom. Az enyém minden kétség nélkül a koffein. Ahogy az édesen kesernyés nedű végigcirógatja az ízlelőbimbóidat és végigcsusszan a torkodon... Persze, hogy megvetendő volt, hogy a hétvégi munkával megkeresett pénzem háromnegyedét azonnal el is herdáltam a lehető legközelebbi kávézóban, mégsem tudtam ellene semmit tenni. Teljesen függő voltam, hiába tudtam minden hátrányát a tömérdeknyi kávé fogyasztásának. Ha kávét akartam, megállíthatatlan voltam. Mint valami buldózer, képes lettem volna összeverekedni bárkivel csakhogy megkapjam a napi adagomat, mert nélküli olyan vagyok, mint a mosott szar. Egyesek azt mondják őrült vagyok.

-Hát te őrült vagy. – nem megmondtam? Nem mintha ez a kijelentés annyira rettentően meglepőnek számított volna a Starbucks-os Jamie-től, aki valamilyen érthetetlen oknál fogva szerette megjegyezni, hogy túlzásba viszem, hiába hozok sokat a konyhára. Meg is értettem volna, ha nem hagytam volna neki mindig borravalót, de így…

- Hagyj békén és add ide a kávémat mert ideges leszek. – forgattam meg szemeimet unottan. Nagy átlagban igenis érdekelt, hogy mit gondolnak rólam mások, de azt, hogy a többség elítéli a koffein iránti ilyen szintű vonzalmamat már rég hidegen hagyott.

- Reggelenként olyan vagy, mint valami besavanyodott öregasszony a kávéd nélkül.

- Fogd be. Te a nap minden percében meleg vagy.

- Mivan? De hát én nem is… - és akkor megláttam. Ott ült a sarokasztalnál az ablak mellett és elmélyülten tanulmányozta a telefonja kijelzőjét. Nem tűnt boldognak, de ahhoz képest, hogy az én életkedvem milyen szinten szállt el a látványától, ő kifejezetten vidám volt. Villámgyorsan téptem ki a hajgumit a hajamból és engedtem, hogy hosszú hajam az arcomba hulljon eltakarva azt. Egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ilyesmi megtörténhet velem. Komolyan mondom, szabályos pánikroham tört rám, miközben kezemmel az arcomat takarva próbáltam felmérni a pult ahol álltam és a kijárat közti távolságot.

- Allyson…minden oké? – húzta végig az orrom előtt Jamie a kávés poharat.

- Sshhh! Ne mond már ki a nevem, még meghallja! – sziszegtem rá kétségbeesetten, miután szinte kitéptem a kezéből a papírpoharat és elkezdtem kikotorni a pénztárcámból az aprót. Lecsaptam a pultra a pénzt, inttettem a tökéletesen értetlen Jamie-nek, majd lendületesen megfordultam, hogy… hogy a poharam tartalmát az utolsó cseppig elkenjem Harry Styles hófehér ingjén.

Harry

-Egyetlen rohadt Starbucks van az egész városban, nem tudom elhinni, hogy eltévedtetek. – temettem arcomat a tenyerembe, miközben igyekeztem nem beleejteni a telefonomat a forró kávéba.

- Nyugalom, maximum húsz perc és ott vagyunk. Niall épp térképet vesz. Hé Niall… mi a franc?! Majd hívlak, ha odaértünk Harry. – és letette. Egyszerűen csak kinyomta nekem a telefont, amikor szerintem egyértelmű volt, hogy ideges vagyok. Kedvtelenül ejtettem az üvegasztalra a mobilt és dőltem hátra a székben. Unottan futtattam végig a tekintetemet a kávézóban tartózkodókon. Ez a nyaralás kezdett egyre röhejesebbé válni, tekintve, hogy ebben a tetves városban már mindannyian eltévedtünk. Az meg, hogy Louis és Niall napi rendszerességgel, már más kérdés. Kezdtem úgy érezni, hogy hiba volt annyit könyörögni Paul-nak egy kis szünetért. Az elmúlt egy hét alatt végülis ugyanaz történt, mintha Londonban maradtunk volna. Ha Zayn-nek nem lett volna valami nevetséges szerelmi bánata valószínűleg el se jöttünk volna. Ohh, elnézést, nem Zayn hibája, hanem Liamé, aki szent kötelességének érzi, hogy mindenki lelkét ápolgassa. Kezdtem már unni, hogy sehova nem mentünk, csak a bérelt apartmanban növesztettük a seggünket esténként és ezerszer látott filmeken rágtuk át magunkat. Izgalomra vágytam, vagy legalább csak, hogy történjen valami. Bármi.

- Sshhh! Ne mond már ki a nevem, még meghallja! – cseppnyi érdeklődés nélkül fordultam a pult felé, majd semmi figyelemfelkeltőt nem találva, ugyanazzal a lendülettel forduljak vissza a telefonomhoz. Hogy aztán a felismeréstől halkan felnevessek. A térképes lány. Amikor először láttam azt hittem, hogy valami fanatikussal van dolgom és azért blokkolt le, amikor útbaigazítást kértem tőle. De túl könnyen elengedett utána, hogy az legyen. Izgalomra vágytál Harry, generálj magadnak, sok szerencsét hozzá.

Farmerom zsebébe csúsztattam a telefonomat, majd elindultam a pult felé. Semmi veszíteni valóm nem volt. Louis azt mondta húsz perc múlva itt vannak, ami azt jelenti, hogy körülbelül van egy órám. Halványan elmosolyodtam, miközben mögé léptem, remélve, hogy sikerül majd kellemes meglepetést okoznom neki. Ehhez képest ő okozott nekem, de koránt sem olyan kellemeset. A kávé forró cseppjei beborították az egész ingemet és biztos voltam benne, hogy később sokkal jobban fog fájni a helye, mint most.

-Jesszusom, annyira sajnálom! – sikoltott fel rémülten, miközben lekapott a pultról egy adag papírtörlőt és megpróbálta felitatni vele a kávét. Nem mintha már sokat segíthetett volna rajta, hogy leforrázta a bőrömet.

- Nyugalom, túlélem. – toltam arrébb a karját. Nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem volna, mert erővel próbált segíteni, miközben csak úgy ömlöttek belőle a bocsánatkérés különféle variációi.

- Kórház. Igen, el kell menned a kórházba. – bólogatott magának hevesen, miközben ki sem kérve a véleményemet elkezdett a kijárat felé taszigálni, ami az igazat megvallva nekem egyáltalán nem volt ínyemre, mégsem ellenkeztem különösebb képen.

- Egyáltalán nem kell semmi féle kórházba mennem. Csak egy tiszta ingre van szükségem és…

- És mi van, ha nem tudom hányadfokú égési sérülést okoztam neked?! Le fognak csukni nyolc napon belüli testi sértés miatt! – hadarta, miközben továbbra is erőteljes lökésekkel ösztönzött a kávézóból való távozásra. Nem volt szándékos, de elröhögtem magam. Fel sem tudtam fogni, hogy miért görcsölt rá ennyire egy kis balesetre. Végülis nem ejtett rajtam halálos sebet. Kicsit talán megégett a bőröm, de semmi komoly. Erre Ő úgy viselkedik, mintha megpróbált volna meggyilkolni. Esélyt sem adott a tiltakozásra, ahogy kirángatott a Starbucks-ból, miközben előkotort a táskájából valami kocsi kulcsot. Bevallom, megfordult a fejemben, hogy mégis csak egy őrült rajongóval van dolgom, aki azt forgatja a fejében, hogy elrabol. De ahogy rám pillantott a kétségbeeséstől hatalmasra tágult szemeivel, elvetettem ezt az ötletet és csak vállat vonva követtem. Mégis mi bajom lehetne belőle, hogy ha adnak valamit, amitől hamarabb hagy alább a kellemetlen égés. Egyébként sem lenne szerencsés, ha a paparazzik kiszúrnák, hogy az utca kellős közepén rángat valaki a kocsija felé.

Remegő kézzel markolta meg a kormányt, ahogy beültem mellé az anyósülésre és apró mosollyal a szám szélén fordultam felé.

-Nyugtass meg, hogy tudsz rendesen vezetni és nem fogunk karambolozni. – nem válaszolt csak egy ingerült pillantást küldött felém, miközben beindította a motort és kigurult a parkolóból.

Tíz perce ültünk nevetséges csendben, mikor megszólalt a telefonom. Úgy tűnik most az egyszer Louisnak sikerült mégis időben odaérnie. Pech, hogy hiába.

-Hol vagy? – tisztán hallatszott a hangjában a büszkeség.

- Egy kocsiban. Valami őrült rajongó betuszkolt az autójába. – a mellettem ülő, kicsit erősebben taposott bele a fékbe, mint szükséges lett volna. Felháborodottan kapta felém a fejét.

- Hogy mondod?! Harry hol a francban vagy?

- Nem vagyok se őrült, se a rajongód és nem tuszkoltalak be sehova!

- Ne stresszelj Lou, kicsit leforráztam magam, menjetek vissza a lakásba, majd megyek én is. – nevettem fel halkan, majd nem megvárva a tiltakozását letettem a telefont és visszacsúsztattam a zsebembe. Figyeltem, ahogy a mellettem ülő lány idegesen áll be a bejárathoz legközelebbi parkolóhelyre, aztán kiszáll a kocsiból és megvárja, amíg én is követem a példáját.

- Nagy fiú vagyok, menni fog egyedül is, majd hívok egy taxit. – húztam gunyoros mosolyra ajkaimat, miközben elindultunk a recepció felé.

- Fogd be. – csak képzelem vagy tényleg kezd nem kedvelni engem? Kellemetlen.

Allyson

Idegesen tördeltem az ujjaimat, miközben arra vártam, hogy Harry kijöjjön végre a nővértől. Nem akartam elhinni, hogy ez az egész megtörtént velem. Eséllyel pályázhattam volna a világ legszerencsétlenebb embere címre. Nincs még egy akkora idióta mint én, halál komolyan mondom. Nem is létezik, hogy képes vagyok testi sértést okozni egy olyan srácnak, akiért a fél világ odáig van. ESÉLYTELEN! Annyira szerettem volna lelépni, mielőtt kijön a folyosóra, ahol várakoztam. A hófehér kijárati ajtó szinte könyörgött érte, hogy vissza se nézve rohanjak ki rajta. De túl nagy volt a bűntudatom hozzá, hogy komolyan meg is tegyem. Pedig biztos voltam benne, hogy egyrészt: nem okoztam neki akkora problémát, másodszor: nem törne darabokra, ha itt hagynám. Az igazat megvallva hiába csorgott utána a nyálam, nem volt túl vonzó a lehetőség, hogy még több időt kelljen a társaságában töltenem és ezáltal csak még nagyobb idiótát csinálnom magamból. Mert valószínűleg annak tart. Egy batár nagy idiótának.

Ahogy kinyílt a kórterem ajtaja abbahagytam az ablakpárkányon való ideges kopogást és bűnbánóan pillantottam a kilépőre. Egyáltalán nem úgy festett, mint akit nagyon megviselt volna, hogy az ingjével együtt tönkre tettem a bőre legfelső rétegét is. Vele ellentétben én viszont nagyon is kellemetlenül éreztem magam.

-Na? – köszörültem meg a torkom és próbáltam a legtermészetesebben viselkedni. Pont mint aki napi rendszerességgel forráz le sztárokat és hurcolja őket kórházba.

- Elég súlyos… másodfokú égési sérüléseim vannak. Holnap vissza kell jönnöm kontrollra. – torzult el az arca.

- Jajj nee, annyira sajnálom, én tényleg nem akartam! Istenem, akkora egy… - és elröhögte magát. Pontosabban jól kiröhögött. Át sem gondolva mit csinálok, dühödten boxoltam bele a karjába, mire csak még jobban nevetett.

- Seggfej! – sziszegtem, miközben sértődötten indultam el a kijárat irányába. Reméltem, hogy ott marad és beváltja az ígéretét miszerint fog egy taxit és úgy jut haza. De nem, behozta a lemaradását és jót szórakozva rajtam lépkedett mellettem.

- Ne dühöngj már Madison. Madison ugye? – azt hittem ennél jobban már nem tud a lelkembe és a büszkeségembe gázolni. Hát tévedtem.

- Persze, Madison. – hagytam rá. Mit számít, hogy tudja e nevem vagy nem? Ha szerencsém vagy most láttam utoljára. A fenéket! Nagyon is zavart, hogy nem emlékezett rá! Mégis, hogy lehet valaki ekkora egy bunkó?! Nem is tudom mit képzeltem…

- Szóval akkor hazaviszel?

 POFÁTLAN! NEM!

-Ha megmondod a címet, hogyne.

Én egy idióta vagyok.

Mégis mi a rohadt életért esik olyan nehezemre nemet mondani? Erősen kétlem, hogy akkora kárt okoztam volna a rajongói által fényesre polírozott lelkecskéjén, ha lerázom. Ha meg mégis – aminek egyáltalán semmi esélye – akkor se lenne semmi. Azt hiszem, az egyetlen akinek joga van felháborodni, az én vagyok. Végülis, én megjegyeztem az Ő nevét és nem találtam ki helyette valami mást. Már, hogy tehettem volna egyáltalán? Nevetségesen hatott volna az egész helyzet. Mégis, most akkora egy… annyira…bahh! Utálom, hogy ennyire hajlítható és befolyásolható vagyok. Az ég világon semmi jó nem származik belőle, azon kívül, hogy könnyen jutok felszínes barátságokhoz azáltal, hogy mindenkinek szívességet teszek. Mostantól semmi hülyeségbe nem egyezek bele. NEM!

-Mi lenne, ha most én vezetnék? – nem csodálom, hogy Harry megint az arcomba röhögött, el tudom képzelni milyen fejet vághattam. Lassan listát kell írnom a kikupálni való tulajdonságaimról.

- Te… britt vagy… - állapítottam meg rendkívül elmésen. - … vagyis a másik oldalon van a kormány… - folytattam egyre inkább tanúbizonyságot téve a felülmúlhatatlan intelligenciámnak. Annak ellenére, hogy már megint meg-meg rándultak az arcizmai, Harry csak lassan bólogatott.

- Szó sem lehet róla. – rendben, tagadhatatlanul megfordultak a fejemben olyan gondolatok, hogy lepasszolom neki a slusszkulcsot, bepattanunk a kocsiba, benyomjuk a rádiót és az ablakokat tövig letekerve száguldozzunk az úton, netalántán még a nem létező sálamat is kifúvatva az ablakon. De mivel megfogadtam, hogy elkezdtek nemet mondani, így kénytelen vagyok félre tenni a bűntudatomat illetve szigorúan az aszfaltot bámulni, ha nem akarok megtörni. Ha még hangosan dalikázni is kezdenék, hogy kizárjam Harry ellenállhatatlanul mély hangját, amin épp próbál meggyőzni róla, hogy gond nélkül menne neki a vezetésem, talán nagyobb sikerrel járnék. De azt ugye mégsem tehetem. Főleg, hogy az egyetlen dallam, ami jelenleg eszembe jut, egy az Ő számaik közül. Azt hiszem meglehetősen kínos lenne, ha azzal próbálnám kizárni a hangját, hogy ugyanazt képzelem a helyébe.

Az élet szar. Én meg még annál is nagyobb szar vagyok, hiába is hangzik ez most szarul és önmarcangolóan. Szar az ellenálló képességem. Szar lennék téglának. Ráadásul a szókincseim is nagyon szar.

Úgy kapaszkodtam az ülésembe, hogy már szinte elgémberedtek az ujjaim. Arra már sikerült rávennem magam, hogy kinyissam a szemem és abbahagyjam az idegesítő sípolást, azonban még mindig nem voltam hajlandó kioldani a biztonsági övet és elengedni az üléshuzatot, hiába volt meg a veszélye, hogy lassan kilyukad a körmeim által gyakorolt nyomás miatt. Soha nem bocsájtom meg magamnak, hogy idegességemben elkezdtem játszani a slusszkulccsal, elejtettem és nem voltam elég gyors, hogy még Harry előtt felvegyem. Ha egyszerűen csak a táskámba süllyesztettem volna és nem nyitottam volna vitát a kocsim használatáról, erősen kétlem, hogy halálfélelemben kellett volna eltöltenem azt a tíz percet,(amit én sokkal többnek éreztem) ami alatt a kórház parkolójából a lakótelepre értünk. Még akkor sem voltam ennyire megrémülve, amikor engem ültettek először kormány mögé. Sőt, kifejezetten nyugodt voltam, illetve egész jónak bizonyultam. Attól az apró ténytől eltekintve természetesen, hogy tropára vágtam egyszerre három kereket. Részletkérdés.

Eszemben sem volt reagálni a már harmadjára torkát megköszörülő Harryre. Majdnem megölt, – szerintem, de gyakorlatilag elég jól ment neki. Azt hiszem csak az agyam gyártott téves képeket a korai halálomról. – eszemben sincs rámosolyogni, aztán elköszönni tőle, ahogy azt kéne. Csak szálljon ki a kocsimból és hagyjon már békén. Túl sok volt ez nekem. Jó, rendben: magamtól is tudom, hogy az én idegeimmel vannak problémák. Végülis semmi különös nem történt. Semmi olyasmi, amit nem kéne tudnom megemészteni. Hiszen csak leforráztam Harry Styles-t és megengedtem neki, hogy hazafurikázza magát a kocsimmal annak ellenére, hogy rohadtul nem vezethetne ebben az országban. Nem is értem miért vagyok egy cseppet feszült. Mintha csak nem ittam volna kávét egész nap. Pedig biztos vagyok benne, hogy kifizettem Jamie-nek a karamellás latte machiatomat, aztán… ráborítottam a fürtösre itt mellettem. Aha, máris sokkal elnézőbb vagyok magammal szemben. Lehet, hogy illene meghívatnom magam egy kávéra? Végtére is, miatta nem kaptam meg az adagomat. Ha nem settenkedik mögém olyan alattomosan, akkor most mindenki nyugalomban lenne. Főleg én, hála a koffeinnek. Ami most, belegondolva, hogy nem kaptam meg, még jobban hiányzik.

Éreztem, ahogy az ajtó kinyílik mellettem, de őszintén szólva nem tudtam mire vélni. Úgy terveztem, hogy mikor Harry majd megunja, hogy nem reagálok az ég világon semmire, kiszáll a kocsimból, itt hagy, én meg szépen átmászok a másik oldalra. Semmi értelme nem volt, hogy megkerülve a kocsit kinyissa nekem az ajtót. Ami azt jelenti, hogy nem is értékeltem a gesztust kimondottan. Érdektelenséget színlelve emeltem fel a fejem.

-Bejössz? – intett a kivilágított apartman felé, aminek a felhajtóján álltunk. Már magában a kérdést is nevetségesnek tartottam, nem hogy pozitív választ adjak rá. Ennek ellenére kezdtem úgy érezni, hogy hiába utasítom vissza határozottan, tíz perc múlva a kanapén fogok ücsörögni egy pohárral a kezemben, amit szintén nem akartam.

- Nem. – bólintottam cseppnyi meggyőződés nélkül. Végülis… mi bajom származna belőle, ha bemennék egy kicsit? Az eddigiektől eltekintve… nem! Teljesen hidegen hagy, hogy az életben nem adódik többet ilyen lehetőségem és talán úgy halok meg, hogy majd visszasírom ezt az egy napot és…nem! De talán, ha csak pár percre bekukkantanék, aztán már…Allyson nem! Most szépen elköszönsz, átpakolod a formás kis hátsódat a másik ülésre, haza mész, benyomsz valami filmet, ami leköti a gondolataidat és eszedbe sem jut, hogy bárkinek megemlítsd mi történt ma, ha nem vágysz egy kiadós hisztire a fanatikustól, akik körül vesznek.